Azért ifjabb, mert évtizedekkel korábban édesapja Németország haderejének vezérkari főnöke – ahogy 1914 nyarán az ifjabbik Moltke. Habár a német katonai tervezésben egy Oroszország ellen támadó (és franciák ellen védekező) tervváltozat is felmerült, végül is a Schlieffen-terv mellett kötöttek ki.

Csakhogy Schlieffen halála után a tervet egy általános háború szükségleteihez kellett szabni. Várható volt, hogy egyidejűleg kell háborúzni Francia- és Oroszországgal, esetleg Nagy-Britanniával is. Ráadásul az orosz stratégiai vasútépítés évről évre előre haladt, lerövidítve egy esetleges katonai mozgósítás időtartamát is.

Arra tervezve, hogy a nagy területű és elmaradott közlekedésű Oroszországnak 8 hét kell erői összegyűjtéséhez és felsorakoztatásához, a németeknek 6 hét alatt le kell verniük a franciákat. Két hét marad arra, hogy a hadsereget átdobják Keletre. Így Németország nem kétfrontos háborút vív majd, hanem (gyors egymásutánban) két egyfrontos háborút. Ez a megszorítás a tervet rendkívül kockázatossá, már-már kivihetetlenné tette: túlságosan felértékelte az időtényezőt, és lebecsülte az ellenfelek erejét és gyorsaságát.

Moltke igyekezett alkalmazkodni az új feltételekhez. Egy hadsereget Kelet-Poroszországban, az oroszok ellen tartalékolva helyezett el. Lemondott Hollandia megtámadásáról, amivel az ellenséges haderő kisebb lett – de kisebb a bekerítés íve is.

Később vita tárgya volt, hogy vajon Moltke „felhígította” a tervet, vagy csupán a realitásokhoz alkalmazta azt. Talán mind a kettő – és épp ebben rejlett a dolgok ellentmondása. A németek egy roppant kockázatos, mindent egy lapra feltevő haditervvel vágtak neki a háborúnak. Csakhogy a franciák, akik végiggondolták az összes lehetőséget, épp kockázatossága miatt nem számoltak a Schlieffen-terv esélyével. Ezért aztán majdnem sikerült …