A világháború előtt Nagy-Britannia a földkerekség egynegyedét tudhatta magáénak. A hatalmas Brit Birodalom mellett szövetség Franciaországgal, Oroszországgal és Japánnal, jó viszony az Egyesült Államokkal – s mindamellett London a világ pénzügyi központja, a briteké a világ legnagyobb kereskedelmi és hadiflottája. Egy angol fontért négy dollárt adtak. Mi kellene még?

Nem csoda hát, ha Nagy-Britannia meglévő hatalmának megőrzésére összepontosított, különösebb hódító célok nélkül. A britek nem kívánták szövetségeseik: Franciaország és Oroszország nagyobb megerősödését, ezért – a németek legyőzése után – a lehető legkevesebb változásra gondoltak.

Az sem állt érdekükben, hogy az USA vagy Japán erősödjön meg. Hivatalosan csupán a kis országok (Belgium, Szerbia) függetlenségének helyreállítását követelték, a népek önrendelkezésére azonban más összefüggésben nem gondoltak – bár ez ügyben saját birodalmukban is bőven akadt volna teendőjük.

Ehhez az eredeti brit állásponthoz képest az angol politika sokat módosult. Meglévő és új szövetségeseiknek újra és újra engedményt kellett tenni – s ezzel Nagy-Britannia egyre távolabb került eredeti elképzelésétől, a kontinentális status quótól.

A brit politika lassan megbarátkozott Elzász-Lotaringia francia megszerzésével, a tengerszorosok Oroszországhoz csatolásával, területek leválasztásával a Monarchiáról, egy lengyel állam létrehozásával.

Maguk a britek gyarmatbirodalmuk bővítésére gondoltak. A törökök és németek rovására kívánták megnövelni a Birodalmat. Namíbia, Tanganyika mellett a már másutt említett Jordánia, Mezopotámia, Palesztina megszerzése szerepelt céljaik között.

Az eredetileg változtatni alig akaró nagyhatalomból Európa és a Világ újraszabásának egyik megvalósítója lett. Pedig a Habsburg Monarchia felszámolásáról és egy teljesen új európai térkép megalkotásáról még mindig nem volt szó.