1915. decemberében az antant országok hadvezetése Franciaországban értekezletet tartott. Az orosz elképzelés az Osztrák-Magyar Monarchia elleni összpontosítást kívánt, remélve, hogy a két nagy közül a gyengébbik leverése szerencsésen készítheti elő a németek elleni győzelmet is.

Végül az antant stratégák abban maradtak, hogy egyidejűleg indítanak támadást a keleti, az olasz és a nyugati fronton, de a legfontosabbnak ezt az utóbbit tekintik.

Az 1915-ös tapasztalatok nyomán nem áttörésben reménykedtek, hanem abban, hogy túlerejük birtokában, szívós harcban felmorzsolják a központi hatalmak erőit. Az antant vezetői is bíztak abban, hogy a győzelem 1916-ban megszületik.

Az antant túlbecsülte erőfölényének azonnali jelentőségét: a központi hatalmak ekkor még pótolni tudták veszteségeiket, voltak még tartalékaik. A támadás időpontját illetően az antant hadvezérei nem tudtak megegyezni, mert mindenki a saját felkészülése szempontjából ideális időpontot akarta a közös támadás időpontjául is.

A mellékfrontokat illetően a britek és franciák között volt vita. Az angolok Szaloniki kiürítését, a franciák további megerősítését tervezték. Mivel az orosz és olasz vezetés is fontosnak tartotta a szaloniki bázist, végül a szigetországnak kellett engednie.

Az oroszok legfőbb hadicéljuk, a tengerszorosok megszerzése szempontjából tartották fontosnak, hogy Szalonikiben feltétlen szövetségeseik hadereje legyen jelen, akik az orosz hadicélt már elismerték. Az olaszok is önző érdeket – a balkáni olasz jelenlétet – tartották szem előtt.

Az antant hadvezetés berkeiben is voltak tehát viták, bár együttműködésük valamivel jobb volt, mint a központi hatalmaké.