1918. tavaszán addig sohasem látott erőt összpontosítottak a nyugati fronton a központi hatalmak. Négymillió katona sorakozott fel. 3760 repülőgép és 14 000 ágyú állt harcra készen. A fegyverek és csapatok mozgatását 23 000 teherautó segítette.

A német hadiipar a végsőkig megfeszítette teljesítményét – sosem látott mennyiségben ontotta a hadianyagot. Vajon van-e esély valóban a német győzelemre?

Könnyű az utókornak: mi ismerjük a végeredményt. A német erők felsorakoztatása valóban félelmetes lehetett. Csakhogy az antant erői még nagyobbak voltak. Francia, brit, amerikai, portugál és gyarmati csapatokból összesen ötmillió antant katona állt készen.

Légierejük 4500 gépből, tüzérségük 18 500 csőből állt, s százezer teherautó segítette a harcolókat. Az antant több száz tankkal rendelkezett – a németek csupán néhány zsákmányolt és mutatvány példánnyal.

1918. tavaszán a gyengébb támadta meg az erősebbet – miként az egész világháborúban. Holott ekkor már több éves háborús tapasztalat mutatta: a védekező fél túlerejű támadás elhárítására is képes. A németek azonban nem hogy túlerővel nem rendelkeztek, de rosszabb erőarányok mellett támadtak, mint korábban a háború során.

Ráadásul az antant potenciálja emberben és technikában még növelhető, a németeké elérte a maximumot, inkább annak eróziója (ha nem összeomlása) várható.

Mi a magyarázata a német elvakultságnak? Abban reménykedtek, hogy egy gyors, elemi erejű támadás összeroppantja Franciaországot, még mielőtt az Egyesült Államok haderői nagyobb számban megérkeznének.

Az irreális tervezés mögött reális félelmek rejlettek. Az iszonyatos erőfeszítéseket és veszteségeket csak győzelem esetén fogadja el a német társadalom. Nem hogy vereség, de kompromisszumos béke esetén is a békére vágyó nemzet forradalommal sodorhatja el a háborús szenvedések okozóit – a politikai és katonai elitet.