Azt lehetne hinni, hogy a nehéz időkben, amelyek immár ötödik éve viharzanak át fölöttünk, a mindennapi élet ezer apró gondja és bánata kiölte a szivekből a gondtalan örömöt, a reménykedő vidámságot, sőt valósággal az élet szeretetét is. És, ha logika szerint szigoruan tudnók mérlegelni az öldöklő háboru következtetéseit – az egymás kölcsönös irtására pazarolt vért, pénzt és energiát – bizonyára magunkba szállva hintenénk hamut a fejünkre és leányaink –asszonyaink nem selyemben-bársonyban hivalkodnának, hanem megszaggatott köntösökben imádkoznának, hogy mennél előbb vége legyen a szörnyü vérontásnak.

Ámde az életnek nincsen logikája és az ember a szokás rabja. Négy év óta, szinte észrevétlenül, ugy megszoktuk már a háborut, a halottakat és sebesülteket, a kenyér, cukor, zsir és egyéb ennivalók súlyos gondjait, hogy talán el se hisszük, nem is reméljük komolyan, hogy ez másként is lehet. Hiszen vannak gyermekek, akik sohase láttak narancsot, akik még nem ettek kiflit, nem kaptak reggelire habos kávét – és mégis boldogan játszanak, örülnek az életnek, mintha köröskörül nem állna lángban szinte egész Európa, amelyre már Amerika is rázúdult vérszomjas kapzsisággal. És, ahogy a kicsinyek örülnek az életnek, nélkülözve sok olyan dolgot, örömöt és élvezetet, amiben bő részük volt pár évvel idősebb testvéreiknek – éppen ugy örülnek, élnek és szórakoznak a nagyok is, beérve azzal, ami még elérhető, szükebb keretek közt keresve a sivárabbá lett élet céljait.

Igy volt ez mindig, nemcsak a XX. Században. Athénben akkor volt legnagyobb a pompa és fényűzés, mikor a görögség virágát évről-évre – és pedig évtizedeken át! – megtizedelték a perzsa háboruk. Rómában a köztársaság utolsó éveiben és a császársággal kezdődött az a páratlanul raffinált kultúra, a gyönyörhajszolásnak az a lázas korszaka, mely – a tömérdek sötét folt dacára is – a világhóditó örök-város fénykora volt; pedig a légiók ekkor állandóan harcban álltak északon, keleten és nyugaton, áttörhetetlen vasgyűrűvel védve a földi örömök mámorától bukása felé tántorgó nagy nemzetet. De igy volt ez már száz évvel ezelőtt is, a véres francia forradalom után, mikor a „korzikai titán” – a nagy Napoleon – ráült Európa nyakára és szinte évről-évre uj meg uj háboruval gyujtotta föl a világot.

És, ha a dolog mélyére nézünk, hogy miért van ez igy – rájövünk lassanként, hogy ez a természet rendje. Ahogy az árnyék mellett ott a fény, úgy bánat és szenvedés sincsen öröm és szórakozás nélkül. Az emberi lélek rugalmasságából folyik, hogy örökké sirni és jajgatni nem lehet, hogy a szenvedésben, szorongásban kimerült lélek vigasztalásra, enyhületre vágyik, mert maga az élet is a változatosságok láncolata és az egyhanguság, az eltespedés, a mindenről lemondás már maga a halál. És igy kerekedik fölül a front mögött az életösztön, amelynek természetes logikája azt kérdezi:
- Mi haszna lenne, ha bántunkban és szorongásunkban mindnyájan gyászba öltöznénk és elhanyagolnók a külsőnket is? Segitenénk-e ezzel az elesett hősökön és magjavitanók-e vele a fronton harcolók helyzetét? Vagy nem csüggednének-e el inkább a hősök, ha tudnák, hogy nem a régi, megszokott és derült otthont, a kedves, meleg fészket – az ezer örömmel, szórakozással és boldogsággal biztató hazát – védik, hanem egy gyászba borult, elsavanyodott, örökké nyavalygó társaságot, amely már örülni se tud az életének?!...

Hiába jajdulnak föl tehát a divat és fényűzés ellen az élet örömeitől megcsömörlött erénycsőszök: a nőknek a háboruban is megvan az a joguk – sőt kötelességük is – hogy törődjenek magukkal és igyekezzenek mennél szebbek, kedvesebbek lenni. Mert minden bánat megkivánja a vigasztalást, minden szenvedés keresi a kárpótlást: és a harctér borzalmaiból, a halál angyalának fekete szárnyai alól hazamenekült hőst ugyan mi viditaná föl, mi kárpótolná vére ontásáért, a sok inségért és sanyaruságért, ha nem a nyugodt, vidám és meleg otthon, a rokonok, barátok és ismerősök köre, amelyben a nők még mindig a régiek, - szépek, kedvesek és elegánsak?!...

A nagyanyáink se voltak rosszabbak nálunk és bizonyára ők is siratták a férjüket, a testvérüket és a fiukat, mikor a háboru százával és ezrével ragadta el a férfiakat, a békés családi tűzhely mellől. Ám azért ők is hódoltak a divatnak, bár a pompás kelmék, a csipkék és himzések alatt nem egyszer aggódó remegéssel dobogott a szivük a bátrakért, akik talán éppen akkor kockáztatták életüket a harctéren, mikor ők a minétet vagy palotást járták itthon a fényes báltermekben. De szabad-e követ dobnunk rájuk, ha időről-időre feledni, elaltatni akarták szorongó félelmüket – hiszen az életnek nem minden perce és órája hoz fájdalmat, vért és könnyeket?!

A napoleoni háboruk derekán, amikor a nagy francia császár – Oroszország kivételével – az európai kontinensnek majdnem minden uralkodóját vazallusává tette vagy legalább is szövetségre kényszeritette, az úgynevezett „klasszikus divat” szerint öltözködtek a hölgyek. Az ötlet magától Napoleontól származott, aki – föl akarván támasztani, illetőleg megujitani, a romai császárok világ birodalmát – nemcsak maga igyekezett utánozni Julius Caesart, a nagy római imprátort, hanem föl akarta ujitani az ókori Róma klasszicizmusát is, hogy ekképpen szoktassa hozzá a nemzeteket az egységes világbirodalom gondolatához. A mesterkéltség helyett az egyszerüséget kereste és ezzel együtt a méltóságos komolyságot, mely annyira megkapó a római matrónák öltözékében.