Németországban, amely már az első világháborút megelőző időkben is a legkörültekintőbb és legemberségesebb gyarmatosítónak bizonyult, a békekötés után sem szűnt meg az a munka, amely a gyarmati élet minél okszerűbb beosztását célozta. A német terjeszkednivágyás növekedésével ez a munka még fokozódott, s bizonyos fokig együttműködés létesült a hamburgi gyarmatügyi intézet és a berlini munkatudományi intézet között.

A közös munka célja az, hogy egyrészt megfigyeljék az éghajlat általános embertani hatásait, másrészt és főként pedig az, hogy felkutassák és tudományosan elemezzék az éghajlat és a földrajzi adottságok, valamint a munkaképesség, a munkakedv és a munkakészség kétségtelenül meglévő összefüggéseit. A két intézet bizonyos időközönként közös jelentétben ismerteti a munkásságát.

Mindenekelőtt megállapítja a jelentés, hogy a „lustaság”, a „munkaképtelenség” vagy a „szorgalom” olyan fogalmak, amelyeket az emberek szeretnek a saját éghajlati és földrajzi adottságaik szerint értelmezni. Holott például kétségtelen, hogy egy észak-német bányász ugyanabba a munkába, amit otthon évtizedekig művel minden káros utókövetkezmény nélkül, az egyenlítő vonalán bárhol napok alatt belepusztulna. Még kevésbbé munkaképes az emberi tett az olyan vidékeken, amelyeken a magas hőfokhoz nagy páratartalom is járul.

A földrajz és az éghajlati viszonyok ezen a ponton szólnak bele - még hozzá igen határozott hangon - a kulturális fejlődés és általában a kultúrfok kérdésébe; magasabb kultúra csak azokon a helyeken fejlődhetett ki, ahol egyrészt az éghajlat több munkalehetőséget engedélyezett, mákrészt pedig a földrajzi adottságok egyenesen kényszerítették az embereket arra, hogy életlehetőségeiket munka révén biztosítsak.

Az éghajlat és a földrajz legközvetlenebb hatása hozzánemértők számára is szembeszökő az egyes vidékek embertípusainak testi felépítésén. Az északi népek jobbára magasak, csontosok, erős izomzatúak, mert éghajlatuk és sziklás földjük nagy erőfeszítéseket követel tőlük; dél felé haladva a csontok egyre vékonyodnak, a formák gömbölyödnek, sőt bizonyos körülmények között el is satnyul az emberi test. (Például az afrikai törpe-négereknél.)

Nyugat-keleti irányban haladva is feltűnőek a változatok. Az európai kultúrember - részben a fajkeveredés, de főként a mindinkább fejlődő tömegsport és az egészséges életbeosztás következtében - szabályos termetűvé formálódott; a Kaukázus hegyei harcos, erős embertípust neveltek; míg India vallási fanatizmusba révült, gondatlan pártái ijesztő csontvázakká nyomorodtak.
A szigetvilág népessége nem ismeri sem a nyomort, sem az erős munkatempót; ezek a világ legszebb alakú emberei. A munkaképesség például maláj-szigetek és Észak-Németország között 1:7, a munkakészség 1:11, munkakedv 1:6 viszonyban aránylanak.

A jelentés ezután bő táblázatban ismerteti a munkaképesség, a munkakészség és a munkakedv viszonyát, s arra a megállapításra jut, hogy a munkakészség elsősorban faji jellemvonás, a munkakedv a földrajzi adottságok eredménye, míg a munkaképesség főként az éghajlatnyujtotta lehetőségektől függ. Mindezek alapján - írta a jelentés - tökéletes biztonsággal megállapítathatók a munkaérték éghajlati ekvivalensei, tehát az, hogy például egy jávai munkástól Elő-Indiában milyen munkaértéket szabad megkövetelni.

Végül figyelmeztet a jelentét arra is, hogy a vizsgálódásoknak jelentőségük lesz nem csupán a háborút követő és teljesen új utakon járó gyarmatpolitikában, hanem az európai mezőgazdaságban és gyáriparban is. Az egyéb munkateljesítményének megállapítása ugyanis az egész nemzet szempontjából döntő jelentőségű gazdaságpolitikai számításokat tesz lehetővé.

F. Gy.