Az orsókról, amelyek e történetet lepergetik, milyen dús színekben omlanak a szálak. Mindig újabb és újabb árnyalatok, amelyek azután sorra megtalálják a helyüket a mesteri gobelinben, amely csupa színváltozat és még sem tarka. Semmi sem rikít, a legmerészebb kép is harmónia lesz, a legkényesebb problémából is meleg líra. Ami az egyik pillanatban lehetetlennek látszik, az a másikban természetes, és csak arra volt jó, hogy egészen oda vigye a figyelmünket a színpadhoz, amely úgy foglalkoztat, hogy minden, ami ott öröm, a miénk is, és amin könnyeznek, az nekünk éppen úgy fáj.

Élet és mégis mese. Ahogy a kothurnus a költészet szolgálatában nehézkesebbé teszi a valóságot, Molnár Ferenc valamit hozzátesz az élethez, amely ezzel könnyebb lesz. Az akciószabadsága megnő hőseinek, mert a levegő, amelyben élnek, csupa oxigén. Ezt, ezt leheli be a boldog három felvonáson keresztül a néző is. És ráadásul kap ötleteket, filozófiát, könnyűt és nehezebbet, de ezt mindig omlósra gyúrva, hogy nyomban elolvadjon a szájban, sőt kap kiszólásokat is, de viszont ezeket mindig kristályos jegecekben.

S a néző mindent elfogyaszt, még ott a zártszékben. A legjobb emlékkel csettint a nyelvével még akkor is, amikor már nincs min rágódnia. Mert Molnár Ferenc ezzel nem foglalkoztatja. Nem akarja. Így is igaza van, szinte abszolút igaza, mert ezzel a művészetével immár olyan magasságokba jutott, hogy a kritika haptákba áll előtte és mereven tiszteleg. Semmi egyebet nem tehet. De amikor öt lépéssel túlhaladt a tisztelgő frontja előtt, ez mégis csak utána néz és megkérdezi magától: Miért nem lő fel a nyilával ez a Molnár Ferenc egy csillagra megint egyszer, hiszen azt is eltalálja?

Akik ezt a tökéletesen hangszerelt darabot ilyen hibátlan nagyszerűséggel színpadra hozták: Rákosi Szidi, Varsányi Irén, Csortos, Hegedűs, Tanay, Szerémy, Haraszthy Hermin és Jób Dániel, a rendező, a nehezebb feladatot is vállalnák ebből a kézből.

Losonczy Zoltán