Tisza Kálmán emelte közhivatalokba a magyar középosztályt és Hegedüs Loránt nevéhez fűződik ennek a középosztálynak első megmentése. Ez a mentés a háború után vált időszerűvé és azóta is állandóan – rossz magyarsággal szólva – „folyamatban van”.

Teljesen logikus dolognak indult a középosztály mentés.
A középosztály bebizonyította a nemzetnek, hogy fontos, értékes és hogy letéteményese a nemzeti gondolatnak. A nemzet meghajolt a bizonyítékok előtt és kormányprogrammá avatta a középosztály megmentését. Hegedüs Loránt kincstárnoki rezsimjében azonban még 3-4 szobás lakáshoz s kb. a miniszteri tanácsosi méltósághoz fűződött a tulajdonképpeni középosztály fogalmi köre. Ennek a nívóját szerették volna kiemelni a mélységből.

A magyar középosztály már-már úgy érezte, hogy minden folytatódik ott, ahol a háborúban abbamaradt és biztak Hegedüs Lorántban, hogy a négyszobás méltóság újra régi fényében érvényesül. Biztak abban, hogy a középosztály újból elhelyezkedik a polgári jólét biztonságában és hogy legelsősorban a társadalmi hierarchia felsőbb rétege jut révbe a status quo ante viszonylagos gondtalanságában.

A romlást azonban nem sikerült megállítani.
Hegedüs Loránt elgondolásai fölött átszáguldottak az események. A pénz, az állás és a megélhetés új válságára ébredt álmaiból a középosztály. Az is, amelyik beletartozott a felsőbb, úri rétegbe; az is, amelyik úgy érezte, hogy az ő rétegére nem került volna sor még akkor sem, ha az álom valósággá vált volna.

Gömbös Gyula beiktatta a 95 pont közé a középosztály megmentését.
De ez a középosztály akkor már rég leromlott, feladta úri lakását, elköltözött adósságokkal túlterhelt nyaralóvillájából, maradék értékeit elvesztette a tőzsdén és áthasonult összetételében is. A középosztály, amely felé Gömbös figyelme fordult, már magába zárta a második vonalat: az alsóbb régiók középosztályát, amely számbéli fölényével és ebből folyó politikai értékével fölébe kerekedett a régi, zártabb, idősebb, előkelőbb és gyorsabban pusztuló felső rétegnek. Gömbös is meg akarta menteni a középosztályt, de ő már nem csupán középosztályról beszélt, hanem kisemberekről, nem a négyszobás úricsaládi élet folytatását ambicionálta, hanem azt, hogy a kisember is megéljen az udvari lakásban.

A Gömbös-féle középosztályhoz odaszámították a segédhivatali kezelőt éppen úgy, mint a 60 pengős kereskedősegédet és gépírókisasszonyt, akinek a méltóságos atyja 1931-ben talán még a Hegedüs-féle középosztálymentés első vonalában állt. A középosztály azonban a saját proletarizálódását a szociális áramlat hatása alatt nem kifogásolta és nem is tudta megakadályozni. Ellenkezőleg: hitt a felemelkedésben, a jobb megélhetésben, a biztosabb és több kenyérben, hitt abban, hogy anyagilag és ezáltal társadalmilag is feljuthat majd arra a színvonalra, amelyen Hegedüs Loránt még menteni akarta az egykori uri középosztályt. De Gömbössel együtt meghaltak ezek a remények is és a megmentésre ítélt középosztály álmodott tovább….

Imrédy Béla az ifjúsági rohamcsapatait vetette harcba a poziciók meghódítására.
Az Imrédy-rezsim a fiúknak akarta biztosítani azt, amire az apák nagyrészben hiába vártak. Nála a középosztály mentése csak megfogalmazásában és feltételezéseiben tért el az előző rezsimektől. Elődei nem kötötték évekhez, képesítéshez a középosztály-mentést. Imrédy a fiatalságot és a diplomát állította előtérbe. Nagyszerű lehetőségek csillantak meg gazdasági téren is a középosztály előtt. Ez a középosztály már sokkal mélyebben állt és élt, mint a Gömbös-féle  ún. középosztály, a Hegedüs-féle középosztállyal pedig már alig volt valami közössége: korban, világnézetben és politikai felfogásban talán semmi.

Az Imrédy-féle „harmadik rend”-nek csak egyik fele él a városokban, a másik fele már elválaszthatatlan a falutól. Az újabb középosztálymentés Imrédy alatt az igazságosabb jövedelemeloszlás márkájával startolt a politikai arénában. Az Imrédy-rezsim is elmulott. Mind e kormányférfiaknak közös vonzásuk volt az egyszerűség, a takarékosság hangoztatása; személyük aszkéta jellege bizalmat keltett a tömegekben….

Az új idők sokkal egyszerűbb tagozású szociálpolitikai rendszert tekintenek megfelelőnek, semhogy annak keretében a régi értelmében vett középosztály-mentés külön fedezetre formálhatna igényt. Különösen áll ez az ú. n. totális népi államokban. A kamerális szervezetek nem erősítik az ú. n. középosztály fogalmát. Az állam feladatainak és jogkörének óriási kiterjeszkedése kikapcsolta a hivatalok társadalmát a régi középosztály érdekközösségéből. Az új idők reálisan igyekeztek megszövegezni minden egyes foglalkozási ág problémáit és ezért a középosztálynak nevezett összetartozóság létjogosultságát legfeljebb elvileg ismerik el.

Ezeknek az új időknek a politikai szótárában a középosztály megmentése már nem is szerepel.
Nem szerepel, mert nem ismerik el a középosztály egzisztenciális előbbrevalóságát más osztályokkal szemben. A magyar középosztály viszont ma sem érzelmileg, sem politikailag nem tartja aktuálisnak saját problémájának a felvetését. Nem mintha belenyugodnék abba, hogy örök fogalmi közösségét devalorizálják, hanem mert ma fontosabb aktualitásokkal kell törődnie a nemzetnek. Ez a középosztály, amelynek szellemi és anyagi igényei mindig fontos és sajátos szerepet töltöttek be a nemzet életében, most visszahúzódik a parciális szerepléstől. Nem vár semmire, nem taktikázik – dolgozik és álmodik tovább….

Álmodik a békebeli, teljes Magyarországról és arról a sorsról, amelyben a háború előtt jólétben, megbecsültségben, szabadságban osztályrésze volt. Erről álmodik és kemény kézzel ezért dolgozik.