Izgár, kicsi falu ott Délen, az oláhoktól elrabolt Bánságban.
Nagy bánata van ott most 45 magyar telepes családnak. Annak idején a magyar vallási közalapitvány birtokára telepitették őket. Mindegyik kapott 20-20 hold földet, amelynek vételárát azután részletekben szépecskén le is törlesztették.

A telekkönyvbe azonban még sem kerülhettek be, jött a háboru, majd az oláh megszállás, ezzel együtt az oláh föld-kisajátitás, az ujabb oláh telepesek részére. Az izgári magyarok földbirtokaiból fejenként minden kárpótlás nélkül kisajátitottak 13 hold földet.

Midőn pedig az ekként kifosztott megrabolt szegény magyarok kérték, hogy legalább most már a nekik meghagyott hét-hét hold földet telekkönyvezzék a nevükre, ujabb terhet kaptak a nyakukba.
– Binye (jó)! – mondták az oláhok, küldünk felmérő mérnököt, s megtörténik a – telekkönyvezés. Ám, a mérnöknek holdanként 120 lejt kell fizetnetek.

Oh, de nemcsak a meghagyott hét-hét hold, hanem az oláh telepesek részére elrabolt 13 hold után is kötelesek ezt a dijat fizetni az izgári magyarok… Szóval a saját, mint az elrabolt egykori földjeik után is 2400 lejt kellene fizetniök, mert addig nincs telekkönyv, noha anélkül viszont sem el nem adhatják földjüket, sem kölcsönt nem vehetnek fel arra.

Az oláh igy huzza ki az utolsó párnát a magyarok feje alól: mert azt a 2400 lejt is honnét teremtsék most elő! (2400 leu = 84 pengő)