Mindenki a maga módján keresi a boldogságot s ha Nagy Frigyes kései utódjai abban lelik boldogságukat, ami ma Németországban lezajlik, az csak rájuk tartozik s azokra, akikre közvetlenül zúdul az újnémet társadalmi és gazdasági politika minden következménye.

Ámde ezek a következmények nem állanak meg a német birodalom határainál, mozgást indítottak el az államok széles körében, amelyek a birodalmat a Rajnától az Óriáshegységig s az Északi tengertől az Alpesekig körülveszik. Nincs olyan európai állam, nincs olyan európai társadalom, amely ne érezné a német megrázkódtatás első hatásait s azok az államok, melyek egyre kisebb mennyiségben, de még a legutolsó hónapokig is el tudták helyezni mezőgazdasági termékeik egy részét a német piacon: Hollandia, a skandináv országok, Finnország, Lengyelország, Magyarország és a dunai államok, növekvő nyugtalansággal figyelik ezt a politikát, amely azzal köszöntött be, hogy egyetlen brutális gesztussal kizárni igyekszik minden idegen agrárterméket Németországból.

A Németországot környező államokban ez a páratlan és kemény intézkedés súlyos eltolódásokat okozott a külkereskedelmi viszonylatokban, a belső piacokon és a termelés belső rendjében is s ezt minden dán paraszt, minden finn halász és az alföldi tanyák minden gazdája megérzi, mihelyt haát, vaját vagy tojását a piacra viszi. A visszahatás már ma is jelentkezni kezd, a német kivitel az északi és a dunai államokba meredeken csökken s amíg a mult év februárjában a német kiviteli fölösleg százmillió márkát tett ki, addig ez a fölösleg 1933 februárjában 27 millió márkára csökkent.

A nagy visszaesés talán még túlnyomó részben a világválság rovására írandó, de milyen alacsony számok fognak ezután mutatkozni, ha a német kivitel elől sorra elzárkóznak azok az államok, amelyeknek agrárkivitelére a horogkeresztes koalíció olyan súlyos csapást mért. Ez a problémának csak egyik fele.

Ha teljes elfogulatlansággal és minden szenvedély nélkül vizsgáljuk annak a politikának előrelátható következményeit, amelynek nem annyira a birodalmi kancellár maga, mint Göring és Göbbels a legfanatikusabb képviselői, akkor a német zsidóság kérdését a kalkulusból nem lehet kihagyni.

A harc, amely a nemzeti szocializmus részéről a német zsidóság ellen megindult, előreláthatólag enyhülni fog és a rajtaütés, amelynek tanui voltunk, a társadalmi küzdelmek civilizáltabb formáiba fog öltözni.

Mégis számolni kell azzal, hogy ennek a harcnak bizonyos következményei jelentkezni fognak Németország határain túl is és pedig azért, mert vallási és társadalmi üldöztetések rendszerint nagyösszegű tőkéket mozdítanak meg nyugalmi állapotukból. A hugenották kiüldözése Franciaországból, a nemesség és burzsoázia menekülése Oroszországból, a zsidók számüzetése Spanyolországból, az arisztokrácia emigrálása a nagy forradalom Franciaországából, igen tetemes tőkéket, még több szellemi és gazdasági energiát plántált át Európa más részeibe s azt a legelkeseredettebb ellenfél sem tagadja, hogy a német zsidóság tekintélyes anyagi és szellemi tőkék fölött rendelkezik.

A német nagykapitalizmus megteremtésében a német zsidóságnak jelentékeny része volt s a Disconto Gesellschafton kívül a nagy D-bankok, a Deutsche Bank, a Darmstädter Bank és a Dresdener Bank alapításánál a zsidó bankároknak döntő szerepük volt s a háború előtt a német ipari részvénytársaságok igazgatósági tagjainak 24.5 százaléka volt zsidó.

Ennek a német-zsidó tőkének a megoszlására jellemző, hogy azok a mammut vagyonok, amelyek a német kapitalizmus kiemelkedő megjelenési formái, nem a zsidók, hanem a Kruppok, Stinnesek és Thyssenek kezén gyűltek össze. A zsidó tőke erősebben megoszlott; 40.000 zsidó tőkést számoltak a háborúelőtti Németországban s a francia típusú középvagyon, középvállalat volt egyik jellemző vonása a német-zsidó tőke megoszlásának, amely kevés kivétellel tipikusan polgári vagyon maradt.

Ezt a tőkét riasztotta ki nyugalmi és biztonsági helyzetéből a göbbelsi és göringi antiszemitizmus s mint ezt a közelmultban láttuk, a megriasztott tőke nem törődik se tilalommal, se paranccsal – menekül. Menekült a hazafias francia tőke 1925-26-ban s csak Poincaré pénzügyi reformja után tért vissza a milliárdok tömege Párizsba. Menekült a német tőke 1931 nyara óta s menekült néhány héttel ezelőtt az amerikai tőke is. Menekülni fog a német-zsidó tőke is és nincs rendszabály a földön, amely megállíthassa.

S a menekülő tőke nyomában kiszivárognak Németországból a kereskedelmi vezetők, a technikusok és a szociáldemokrata munkásság zászlóaljai. A folyamat, amely századokkal ezelőtt a hollandi nagykapitalizmus és a német ipar kezdeteihez vezetett, meg fog ismétlődni s a német tőke és a német technikusok és munkások teremtik meg a birodalmat környező államokban azokat az iparokat, amelyeknek termékeit az elzárkózó Németországból importálni éppen a német politika autarchikus konoksága miatt lehetetlen lesz.

Egészen függetlenül attól, hogy az osztrák és a cseh ipar, de a francia és angol nagyipar is igen jelentékeny részét fogja elhódítani a német nagyipar vevőinek, azokba az országokba, amelyek a német vámpolitikával szemben a német áruk kizárásával védekeznek, maga a német ipar, különösen annak zsidó befolyás alatt álló része fog emigrálni s ezzel megindul a német ipar detronizálásának történeti folyamata.

A német ipari expanzió, a német nemzet gyors meggazdagodása, a német technikai tökély volt egyik forrása a német imperializmus növekvő nyomásának, az angol-német ellentétnek s ezzel a világháborúnak. A történelem múzsájának furcsa szeszélyéből könnyen megtörténhetik, hogy az a párt, amely zászlajára jelszónak a nagy s erős német birodalom feltámasztását írta, maga rendíti meg a szellemi és anyagi alapot, amelyen ez a nagy és erős Németország nyugodott: a német nagyipar kontinentális fölényét.