Pécs, május 20.

Ebben az ősi kultúrával megáldott városban, a pécsi Ipartestület új székházának nagytermében szaktanácskozás folyik a pénzről. A tudósok és a bankárok hiányoznak. A hosszú asztal körül a polgári munka harcosai ülnek, iparosok, vállalkozók, a kőnek, fának, vasnak, bőrnek mesterei.

Példát a régi vágású iparosságnak, amelyik makacs szívóssággal tört felfelé s évtizedes küzdelmekkel, számítással, jó munkával, józan vállalkozással és tisztes élettel szerzett jólétet és tekintélyt. A klasszikus közgazdaság furfangos elméleteit nem ismerik, de a keserves gyakorlatból tudják, hogy tönkrementek.

S ez a tény igazabb minden elméletnél.
A pécsi Ipartestület kiáltványt intézett a miniszterelnökhöz, amelyben az ingatlanárverések azonnali felfüggesztését, a magánadósságok rendezését és a kamatok mérséklését kérték. Hónapok óta latolgatják, boncolják a pusztulás okait, vitáznak, igazságot keresnek. Most aztán belekapaszkodtak a pénzkérdésbe.

A szaktanácskozáson órákig hallgattam a felszólalókat.
Nagyobbára idősebb emberek beszélnek, egyszerűen, világosan és mérsékelten. Ha valamelyikből kivág az elkeseredés, a következő már újra nyugodt mederbe tereli a szót. Amit itt hallunk, az a való élet földjéből csirázik: ez az igazi közvélemény, amelyből országos mozgalmak nőhetnek!

Érdemes felfigyelni erre a tanácskozásra s meghallgatni az alulról feltörő véleményt, mert bármi legyen a meggyőződésünk, a tömegmozgalmak céljával és erejével idejében számolni mindig bölcs kötelesség marad. Földönfutók leszünk rövidesen! – mondja az egyik iparos.

A teljes eladósottságból a régi módon nincs már menekvés.
Az ősi föld, a régi cég, a műhely, a ház dobra kerül. Pécsett egy fővárosi pénzintézet egy hét alatt százötven árverést kért… A rövidlejáratú kölcsön, a magas kamat és a súlyos törlesztési feltételek nem illenek a mai szegény világhoz. Az adósok évek óta nem tudják megfizetni a kamatokat, a bankok tőkésítik a követeléseket s a kamatos kamat szédítő iramban pusztítja el az áldozatokat. A felhozott példák hihetetlenül hangzanak.

Egy pécsi vállalkozó 1927-ben 160.000 pengő bankkölcsönt vett igénybe.
Tartozására hat év alatt 110.000 pengőt fizetett s ma 240.000 pengővel tartozik a banknak! Egy másik vállalkozó 1926-ban kölcsönvett 39.000 pengőt, fizetett eddig kamatra és törlesztésre 57.000 pengőt s ma még mindig 23.000 pengő adóssága van! – Az érdekeltek ott ülnek az asztal mellett.

Egy másik felszólaló a deflációról beszél.
A váltók hatalmas tömege teljes pengőértékben forog a bankok között, a fedezet azonban már régen devalválódott. Hiába árverezik el az adóst, mert az elkótyavetyélt ingatlan csak csekély hányadát fedezi a bankkövetelésnek s az adós rabszolga marad az árverés után, egész életére, a megmaradó adósság miatt. Nem szabad újra kezdeni az életet, nem szabad gyűjteni, mert elveszik… A váltóban infláció van, a pénzben defláció, ebbe halunk bele!

Vége a hitelnek! – kiáltja egy ősz ember.
Új munkára már nincs pénz. A földműves, az iparos, a kereskedő csak a multért dolgozik. Fokozatos, biztos romlás a sorsunk. A tőkét esszük meg, amivel dolgozni kellene. A kartellárak mellett a mai szegénységben nem lehet kalkulálni. A külföld nem segít. A várakozás hiábavaló dolog. Itthon kell rendet csinálni.

De ki csináljon rendet? – kérdi valaki s töprengő hallgatás a válasz. Váltakoznak a szónokok, az érvek, a példák s végül a főtitkár beterjeszti a javaslatokat. Azzal kezdi, hogy semmiféle részletintézkedés nem segít. A kamatcsökkentés már nem megoldás s az egyes rétegek külön támogatása csak protekció és újabb teher a többinek. Akármennyit beszélünk, két alapvető bajhoz jutunk: sok az adósság, kevés a pénz!