Dtum
Login with Facebookk
1924 | Október

Két új francia színdarab

Paul Geraldy: Szeretni (Aimer) a Renaissance-színházban. - Jules Romains: Knock a Magyar Színházban.

Két boldog ember. A kultúra tetőpontján élnek. Olyan fajtából valók, amilyet csak egy fejlett társadalom legfelsőbb rétege produkál. Gazdagok, nemesek, szépek és tudatosak. Hozzá vannak szokva, hogy mindent megértsenek, ami bennük végbemegy, megéreznek önmagukban és egymásban minden változást, nincs szükségük nyers szavakra, még kevésbé nyers tényekre.

 

Az érzésük, a gondolatuk össze van fonódva, annyira ismerik és értik egymást, hogy már szinte nem is két különálló tény a kettő. Az asszonyt a férj formálta a maga képére, amikor homályos öntudatú fiatal lányból érett, harmincéves asszonnyá tette: a készséges edénybe beleöntötte a maga világfelfogását.

 

Helén már szinte nem is önálló valaki, hanem a Henri függvénye: minden gondolata csak folytatása Henri valamely gondolatának. Két élet képzelhető legnagyobb harmóniája, az elérhető legnagyobb boldogság, tíz évi szerelem csaknem tökéletes eredménye.

Ez van a darab előtt. Azután kezdődik a dráma.

A boldogságon van egy kis repedés, amely aztán egyre tágul, egész a katasztrofális összeomlásig. Ebből a meghitt, harmonikus életből csak egy hiányzik: a változás, az izgalom, az újság. Nincs benne romantika. Enélkül pedig a legboldogabb valóság is fojtogat és elsekélyesít.

Amint aztán megjelenik a romantika - egy férfi, Challange, kiváló, erős, sőt erőszakos, messze világokat járt és messze célokra törő, kicsit titokzatos, szóval romantikus férfi - vége a harmóniának. Az asszony észreveszi, hogy a tízéves szerelem műve beteljesült, már nem tud adni semmi újat. Ezzel már megvan adva a változás vágya, az új szerelem, az új életcél. Lépésről lépésre válik ez benne tudatossá, ebben segít neki a férje is és a másik férfi is.

 

Az utolsó pillanatig görcsösen kapaszkodik a meglévőbe, küzd a közelgő új ellen, és ez a küzdelem, a tudatosságnak ez a védekezése a támadó szenvedély elemi volta ellen a tulajdonképpen dráma. A két férfi csak rekvizítum-értékű ebben a drámában, minden az asszony lelkében folyik le. A tetőpont ott van, amikor az ösztön a saját fegyvereivel győzi le a tudatos ellenállást: Helén azzal árulja el szerelmét az új férfi iránt, hogy a férje iránti szerelméről beszél neki.

 

Ettől a pillanattól fogva megtörik az ellenállása, most már egészen az ellenkező oldalra csap át, kész elhagyni a férjét, a házát, a tíz évi boldogságát, mindent, azért az ismereten valamiért, amit az új szerelem ígér. Belekapaszkodik az új férfiba, mert nem tud magában, önállóan élni, asszony, kell neki függni valakitől. Nem tud egyedül lenni, s amint a szerelmes férfi elmegy tőle a holnap ígéretével, megrémül, hívja a férjét, és ekkor tudatára jut, hogy ő mégis a férjéhez tartozik, annak az alkotása, nem tud elszakadni tőle. "Ha elmentem volna is azzal az emberrel, csak most érzem rettenetesen, hogy nem tudtam volna igazán a felesége lenni soha. Egész életemben olyan asszony lett volna mellette, aki másnak a felesége."

Mindez csaknem hiánytalan bravúrral van elénk fejtve. Az író a legegyszerűbb eszközökkel dolgozik, amilyen egyszerű csak a tökéletes rafináltság tud lenni. Az egész cselekmény egyetlen színen pereg le. Három személyből áll az egész dráma, ezek közül csak kétszer van jelen egy-egy pillanatra egyszerre mind a három, először az első felvonásban, csak éppen jelzéséül a cselekmény háromszögének, aztán - ez különösen fokozza a drámát -, a második felvonásban, a tetőponton, mikor az asszony már átcsúszott az egyik férfitól a másikhoz, s a két férfi szó nélkül szembenéz egymással. A párbeszédek mindig csak az asszony és a két férfi valamelyike között folynak.

 

A dráma alaprajza ettől rendkívül egyszerű, és ezért rendkívül megkapó lesz. A dialógusban finoman öltődik egymásba minden mondat, mindegyik egy lépés az asszony lelkének kitárulása felé, és minden szóval nagyobb lesz a drámai feszültség, amely ellenállást alig tűrő erővel ragad magával. Már az első felvonás közepén olyan feszült a helyzet, az összeütköző motívumok olyan élesen állnak szemben egymással, hogy a színpad, meg a nézőtér is megtelik villamossággal.


Csak mikor felszabadultunk az író bravúrjának szuggesztiója alól s próbáljuk rendezni emlékeinket, csak akkor vesszük észre, hogy itt tulajdonképpen nem dráma folyt le előttünk, nem sorsok, életek, emberek ütköztek össze, hanem csak egy ragyogó dialektika leplezte le önmagát, hogy voltaképpen mindig csak az író beszélt a szereplők maszkja alól.

 

Felsorakoztatta a saját gondolatainak egy komplexumát, ezt felosztotta három szembenálló álláspont szerint, és váltakozva szembeállította egymással ezt a hármat. Nem a pszichológia vonalán vezeti a drámát, nem három emberi életet ábrázol, csak a maga gondolatát akarta demonstrálni három fazettára csiszolva. Hogy ez mennyire így van, azt leginkább a befejezésen érezzük, amely nem fejez be semmit, nem dönt el semmit, amint hogy a dialektika csak magyarázni, kifejteni, széttárni tud, de befejezni és eldönteni nem. Az író személyein át kifejtette felfogását az élet lényeges kérdéséről, a boldogságról és ekkor már nem tud mit csinálni alakjaival.

 

Tragikus befejezésre nem elég erős a cselekvény lendülete, az asszonyt nem bocsáthatja egy új életbe, mert nagyon is beleágyazza a régibe, kénytelen visszabékíteni a férjéhez egy erőltetett fordulattal, s azzal az írói önkénnyel, melyet a darab egész folyamán csak bravúrjának tökéletességével tudott úgy, ahogy leplezni. De a főkérdéseket nyitva hagyja. Mi lesz az asszonnyal, ha holnap reggel eljön érte Challenge? Ez a férfi nem fog olyan könnyen lemondani, és az asszonyban a zárójelenet nem oltotta ki a viharos szenvedélyt.

 

Hogy fog a történtek után tovább élni ez a házaspár, hogy fogja túlélni a finom árnyalatokra is kényes érzésük ezt a szakadást? A dráma csak színpadilag van befejezve, lélektanilag és logikailag is a végtelen űrbe vész. Az a magyarázó motívum, amelyet az író belehoz a dologba: a meghalt gyermek, mint elszakíthatatlan kapocs férj és feleség között, konvencionális voltával csak elárulja a szerzőt. Ő maga is érezte, hogy a cselekvényből magából nem jön elég motiválás, ezért folyamodott egy új rekvizítum expedienséhez.

Talán kissé túl részletesen is foglalkozom Paul Geraldy drámájával, de érdekesnek tartom demonstrálni rajta, hogy meddig jutott a dialektikus francia dráma a 19. század óta. Ez a darab nem valami új utak felé tör, mint némelyek szeretnék elhinni. Egyenes leszármazottja annak a francia mondaine-drámának, amely a 19. század második fele óta uralkodott a világ színpadain.

 

Geraldynál a "nincs tovább" túlfejlettségéig jutott. Eszközeiben a végső egyszerűségig, amely azonban nem a spontán alkotás naiv egyszerűsége, hanem az ellenkező véglet, a legnagyobb rafináltság, amely egy szilárd hagyományra és egy magas színházi kultúrájú közönség fogékonyságára támaszkodva tudatosan mer egyszerű lenni. Tartalmában merő dialektika, amely jóformán csak a forma kedvéért leplezi, hogy nem akar mást, mint az író gondolatvilágát kifejteni.

 

Ez a dráma már az élet szempontjából légüres térben mozog, cselekvényének, személyeinek, ezek sorsának semmi kapcsolatát nem árulja el a többi élettel, a többi emberekkel, csak úgy mutatja őket, háttér nélkül, mintha egyedül volnának a világon. Tiszta tenyészetben mutatja őket, s talán ebben utal egy esetleges jövő fejlődés, a társadalmi drámát felváltó pszichológiai dráma felé.

Azért mégis poéta írta ezt a darabot. Nem nagy poéta, de poéta. Invenciójában nincs originalitás, ő is csak az örök házassági triangulumon muzsikál, nincs meg benne a mondanivaló és a forma ösztönös, újat alkotó ereje. De vannak nagyon szép megszólalásai, gyönyörű mondatok finom gyöngysorait pergeti a szereplők ajkáról, s az asszony ábrázolásában, különösen a második felvonásban, a Challange-dzsel való nagy összecsapásban mélységeket is leplez le, ahogy fokról fokra előszakad belőle a tudat mélyei alá erőszakkal leszorított szerelmi indulat.

 

Az első felvonás befejező szavai - Helén azon veszi észre, hogy már este van, hogy a kerti pavilonban meggyújtották a lámpát - gyönyörűek, mint egy versnek egyszerű szavakkal súlyos szimbólumot kifejező vége. Ilyen részlet nem egy van. Mégis, évek óta nem jött ilyen szép és finom darab Párizsból magyar színpadra.

A Renaissance-színház a mai magyar színházi viszonyok közt elérhető legjobb előadásban hozta színre Geraldy darabját. Simonyi Máriának ez eddig legérettebb és legteljesebb színészi munkája. Gyönyörű mozdulatai vannak, a mozdulat különösen fontos ebben a darabban, amelyben alig esik hangos szó, az indulatok erősen le vannak temperálva, a mozgásnak és mimikának kell tehát minduntalan jelezni a szavak mögött rejtőző belső drámát. Beszéde a leghalkabb és a leghangosabb szó keskeny "spannung"-ján belül is gazdagon tud árnyalni.

 

Ez a színésznő egyre gazdagszik és mélyül, a színjátszás egyre újabb területeit hódítja meg magának. Somlay Artúr, tudjuk, sokkal többet is tud, mint amennyit ez a szerepe kíván, de amit kell, azt hiánytalan művészettel, a színpadi beszéd dinamikája feletti teljes uralommal csinálja. Művészetének mai tökéletes érettségében elérte az önmérséklet biztonságát. Táray Ferenc is kifogástalanul játssza Challenge szerepét, van benne erő és biztonság. Bárdos Artúr rendezése teljesen kihozza a drámát, nem ejti el egy részletét sem, biztosan vezeti minden vonalát. Öröm ez az előadás annak, aki örülni tud a jó színháznak.

Paul Geraldy a versből indult ki, igen nagy első sikereit - a közönségnél inkább, mint a kritikánál -, apró, finom, a konvenciókkal való kapcsolatot szét nem tépő verseivel aratta. Ezekben sem az invenció újsága vagy a formaalkotás eredetisége ragadta meg az olvasókat, hanem az, hogy a mindennap embereinek mindennapi sóhajait fejezi ki a mindennap egyszerű nyelvén. A városi kultúrában élő ember ráismer Geraldy verseiben a saját élete lírájára, amelyről eddig talán nem is tudott és el van ragadtatva.

 

Drámáján is meglátszik a vershez szokott író kifejezésbeli fegyelmezettsége és szóművészete, sőt komponálási módja is. A dialógusa néha olyan, mint egy vers strófái és antistrófái: a kimondott szavak mögött mindig érezni valami lírát, amely átmelegíti látszólagos hűvösségüket, és ízt ad a dialektikának. Végeredményben ez a líra a dráma legszuggesztívebb értéke.

Ugyancsak a lírából, de ellentétes módon indult ki Jules Romains. Ma a francia irodalom legnagyobb értékei közé sorolják, a Nouvelle Revue Française körének egyik vezető talentuma. Sokkal originálisabb és merészebb szellem Geraldynál, különösen fiatalabb éveiben súlyos extravaganciákat is mert, türelmetlenül érzi a francia tradíció nyűgét, amelyből különösen a kristály-világosság és a szabatos arányosság követelménye szorítja erősen a mai nemzedék bátrabb tehetségeit. Jules Romains regényeiben az élet-értékek fontos lemérésére törekszik - soha még nem olvastam regényben olyan precíziós értékelését egy kicsiny ember kicsiny életének, mint a La mort de quelqu'un című regényében.

A színdarab, amelyet Jules Romains-től most a Magyar Színházban játszanak "Knock" címmel, pontosan ellentéte Geraldy darabjának. Teljesen szétbontja, illetőleg elejti a francia dráma hagyományos formáit, a megszokott dramaturgia értelmében nem is színdarab a munkája, inkább valami kabaré-féle, néha már majdnem varieté-burleszk. Szó sincs fokozatosan fejlesztett cselekményről, az események nem egy konfliktuson át sűrűsödnek össze, hanem csak fel vannak fűzve egy szerep fonalára.

 

Témaalkotásában visszamegy a vígjáték kezdetére, Moliere előttre, magára Molierere is, de van egy oldalpillantása Bernard Shaw számára is. Az ember két olyan alaptulajdonságához megy vissza, amely ősidők óta buzgó forrása a komikumnak: az ostobaságra és a gyávaságra. Formában is a primitív őshumort fogja meg, a knock-about tréfálkozást és vidám karikatúrát.

Az emberek rettenetesen félnek a haláltól, tehát ezen a félelmükön lehet őket legjobban megfogni. Csak egy szuggesztív föllépésű szélhámos kell, aki rájuk ijeszt a betegség és halál gondolatával, s azonnal kezes birka módjára odaadják magukat a nyíróollónak. A darab hőse, a sarlatán Knock doktor nagy emberismerő, erre alapítja üzleti terveit.

 

Saint-Morceaux-ban nem tud pénzt keresni az orvos, mert mindenki egészséges? Knock becsalja zsugoriságuk révén - ingyenes rendelést hirdet - az embereket a rendelőjébe, hókusz-pókuszaival rájuk ijeszt, súlyos betegségeket disputál beléjük, úgyhogy mindenki azzal a tudattal távozik a rendelőből, hogy nagybeteg, hosszú és költséges kúrára van szüksége. Knock doktorhoz dől a pénz. Ez a megrémítő művelet tulajdonképpen a darab, amelynek egész humora a második felvonásban van. S ezek a burleszkjelenetek nagyon mulatságosak.

 

Közben kap az író szatírájából a modern orvostudomány is, amely higiénikus propagandájával, az ember életét százféle fertőző anyagokkal rémítgető baktériumaival és mikrobáival folyton tudatában tartja az embereket az életveszélynek. Romains tulajdonképpen nem az orvosi sarlatánságot gúnyolja, mint Moliere, hanem a modern higiéné túlzásait, amelyek már-már nem hagyják élni az embert. A színpadi nyelv egy új humorisztikus lehetőségét fedezte fel: az orvosi műnyelvet, s kihasználásában elmegy a koprográf végletéig is.

A darab magva, a második felvonás, nagyon mulatságos: az orvos előtt szepegő ember mindig komikus figura annak, aki nézi, és ezt a komikumot az író a végletekig kihasználja. Az első és a harmadik felvonás alapjában véve csak megfejelése a másodiknak. Az első felvonásban azonban van egy originális ötlet, egy új komikus figura: egy ócska, rozoga autó, amely minden percben csütörtököt mond. Ebben az autóban döcögve beszélget a felvonás három szereplője.

 

Az ötlet komikumát nem aknázta ki a színház, nem tudja fölkelteni az autó mozgásának az illúzióját. A harmadik felvonás nincs befejezve, a darab nem záródik össze, s a nézőnek az az érzése, hogy csonka valamit kapott.

Csortos fölényes szuggesztivitása, a burleszk szereplők közül Simon Marcsa vaskossága, Mészáros Giza pompás színészi technikája, Z. Molnár László fanyar humora, egy fiatal színész, Peti kamaszos burleszkje az előadást jó színvonalon tartják. Legjobban azonban Kertész Endre falusi hintója. Elsőrendű komikus alkotás, hiánytalan karakterképet ad. Bánóczi László rendezése a számára adott eszközök lehetőségeihez képest finom és stílusos munka.

 

Schöpflin Aladár

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98