Tóth Árpád emléke
1916 április 5-én szép meleg tavasznap volt. Az ég enyhekék, semmi felleg rajta, olyan idő, mikor még a száraz ág is kizsendül a tavaszban. Debrecen széles utcáin sétálgattam. Ott állottak a munkás magyarok hatalmas tömegben a városházától a Nagytemplomig. Ott álldogáltak az eladó magyarok, akiket még nem vittek el a háborúba és soványak voltak. Ott voltak köztük a vastagok is, a vevők, a gazdák, akik embert kerestek a tavaszi munkákra.
Meg-megállottam beszélgetők között, bele is őgyeledtem a beszédbe, a háborúról volt szó.
Ott történt, hogy egy csapat német katona ment az utcán s mindenki utánuk nézett. Mentek a németek Románia felé, a határra s útközben egy- két órát várt a vonatjuk, hát mint a tengerparti kikötőben, körülnéztek az idegen gyarmaton.
Azt mondom egy öreg civisnek, akivel éppen szóba kerültünk, hogy: «Mit szól ezekhez, bátyám?»
Az öreg megnézi a szürke németeket s azt feleli:
- Nem baj az uram, csak itt ne maradjanak.
A mi fiaink is nagy csapatokban szállingóztak a tanyákról a hetivásár felé a Csapó-utcára. Tanyai legények, fiatal gazdák, akiket utolért a behívó. Most jönnek megint katonáskodni a Péterfiára s közben megállanak egy-egy sátornál s ezt azt vásárolnak. A feleségük kisérte őket nyomon s rettegve nézték az asszonyok, hogy az ember el ne kőtekezze magát, mert velük mi lesz ugyan, velük, akik itthon maradnak a földdel, a gyereknéppel, az adóval...
Furcsa, szokatlan, kavargó, fájó világ volt az. Lázas nagy betegség, vagy olyan mint a vajúdás, de nem lehetett tudni, mi fog belőle születni, élet, vagy halál.
Ott a Piacon egyszer csak jön szembe velem egy kedves, halványbarna szemű pesti ismerős fiatal úr, szipkában csonka szivar lógott a szájában s kedves mosoly az arcán.
- Hát te mit keresel itt Tóth Árpád - nevetek bele s rázom meg melegen a kezét.
- Én debreceni volnék, - mosolyog, - itthon vagyok az öregeknél.
Egészen úgy volt, hogy nekem, akinek senkije sem volt a városban, otthonosabb Debrecen, mint neki, akinek ott laktak a szülei.
- Nahát akkor elmegyek hozzátok, még úgyse találkoztam az édesapáddal.
- Jaj de jó lesz, nagyon boldog lesz az öreg. Majd meglátod, milyen ember, nagyon büszke lesz, mert mindig reklamálja, hogy senkit se viszek el hozzá, de hát én persze nem akarok senkit se zavarni azzal, hogy kitérítsem az útjából a mi kis életünk felé, ki tudja milyen nagy dolgot akadályoznék meg vele s meg aztán röstelli is az ember...
