A római Capitoliumon megfordult mindenki, a ki járt az „örök város”-ban. De minden ezredik Róma-járó ha látta a tarpéji sziklát, a mely pedig száz lépésnyire sincs a Capitolium gyönyörű patinás Max Aurélius lovas-szobrától. Az igaz, hogy a Baedeker nem is igen rajzolja ki az utat, a mely odáig vezetne és ha valaki lent, a Forum-ra torkoló szűk utczácskákból pillantaná meg a Rupe Tarpeia-t, mindenre gondolna inkább, semmint arra, hogy valaha innen taszították le a régi rómaiak a halálraítélteket. A meredek, egészen függőleges falu sziklát benőtte már a fű, alatta házak épültek és a házak ablakaiban - igazi olasz módra - a mosott fehérneműt szárítgatják…..

Egy lépés csak a Capitoliumtól a tarpéji szikla. És egy lépés az Aracoeli templom is, a hol Szent Ilona földi maradványait őrzik a Santo Bambino szobrával együtt. Közel száz lépcső vezet föl ehhez az ódon templomhoz, a melynek árnyékában a halhatatlan capitoliumi libák gágogtak évszázadoknak előtte. És ennek az ütött-kopott vén templomnak van egy kis szobra, a Santo Bambino, a mely poétikus, különös hívő-sereget csábit ide, minden évben. Nagykarácsonytól Vízkeresztig.....Ilyenkor vannak itt ugyanis a gyerek-prédikácziók, a Santo Bambino előtt

. A fönséges hangulatú vén templom főhajójának antik oszlopait ilyenkor aranyszegélyű vörös brokáttal díszítik - valóságos óriási vörös pantallókba bujtatják őket - és a balhajó egyik kápolnájában drága művű jászolban kiteszik közszemlére a felöltöztetett szobrot, a kis gyerek-Jézust. Fején arany korona, drága kövekkel kiverve, egész teste (helyesebben a pólyája) tele aggatva vagyonokat érő függőkkel, aranylánczokkal, ékszerekkel, fogadalmi szívekkel, úgy hogy csak épen a szobor feje látszik ki a sok arany, ezüst; gyémánt ajándékból. Körülötte pedig ott állnak a pásztorok, nyájaikkal, a mint az istállóban született Megváltót imádják.

A tündériesen - ezer és ezer villanylámpával - kivilágított boltívek alatt pedig egy kis szószék van fölállítva. Egészen kis szószék, a melyen el sem férnének talán komoly prédikátorok. De nem is azok kapaszkodnak föl ide ilyenkor, hanem apró, nyolcz-tíz éves gyerekek, lányok, fiúk, a legalsóbb néposztályból és azok szónokolnak itt.

És minden esztendőben el is mondják a Santo Bambino legendáját, a mely szerint sok-sok száz évvel ezelőtt egy szerzetes elzarándokolt az Úr Jézus szülőhelyére és mert nem volt pénze, hogy ott valami drága emléket vegyen, hát faragott magának egy szobrot, a mely a csecsemő-Jézust ábrázolta. A mikor aztán hazafelé indult, hajóját óriási vihar érte utol és a kapitány parancsára, minden fölös terhet a tengerbe kellett dobni. A Santo Bambinát is a tengerbe vetették, de az nem merült el és a mikor később szerencsésen partot értek, a hajó oldala mellett......ott találták a szobrot.

Az Aracoeli gyerek-Jézus szobránál - és a legendájánál - talán még érdekesebb a Santa Maria in Cosmedin templom szobra, az az óriási triton-fej, A melyet a római nép Bocca della Veritának (az Igazság szájának) nevezett el.

Róma ez ősi templomának - A mely már az ötödik században is fönnállott - előcsarnokában áll ez a másfél méter átmérőjű hatalmas, ijesztő tekintetű emberfej és A misztikusság felé erősen hajló római nép vakmerő fantáziája egész regényt fűz ehhez az élettelen főhöz. Hiába állapították meg tudós archeológusok, hogy ez a triton-fej valamikor a Claudius-vízvezeték egyik csatornájának volt a fedőlapja, a néphit még ma is csak a legendának hisz. Annak a legendának, a mely szerint ez az ember fejű kő valamikor Róma legfelsőbb itélőbírája volt. Ha valakit hazugsággal vádoltak, vagy valakinek nyilvánosan meg kellett esküdnie, hát kezét bedugta a kőszájba. És ha az illető hazudott, vagy hamisan esküdött: a kőszáj megharapta a kezét. Ezért kapta ezt, a félelmetes, misztikus nevet is, hogy: Igazság Szája.

Az igazság szószólója - ha mindjárt élesebb és csípősebb nyelvű szószólója is – volt a középkori Rómában az az antik szoborcsonk, a mely ott áll a Piazza Navona közelében, a Palazzo Braschi egyik szögletén. Ez a torzó: a Pasquino.

Mint jóformán minden kődarabnak Romában, úgy ennek is meg van a maga legendája. Ez a szobor volt az, a melyre valamikor a latin- és olasz-nyelvű, csípős epigrammákat ragasztották, a pasquillek őseit, a melyek kíméletlenül kikezdték az „örök város” nagy urait, de még egyik-másik pápát is. Folengo, a későbbi szicziliai püspök, a ki a tizenhatodik század elején mint barát Rómában élt, humoros verseinek egyikében - a melyeknek „Maccharoniche” volt a gyüjtő-czímük - megírta Pasquino eredetét is, a maga különös, tréfás és csúfolódó modorában. Ezek szerint Pasquino egyenest a mennyországból jutott Rómába, a hol osteriát nyitott és mint jókedvű ficzkó olyan tiszteletre tett szert, hogy a szenátus szobrot készíttetett róla és azt a Palazzo Orsini (a mai Braschi-palota) előtt állíttatta föl. Pasquino, a kinek sokfajta rendű és rangú emberekkel volt dolga, alaposan kiösmerte az emberek hibáit és ebbeli tudományát nem is rejtette el a véka alá. Ez azonban már nem tetszett a nagyuraknak, bepanaszolták a pápánál, a ki száműzte ebből a világból, az egész földről és a mennyországból is. Egész Róma sírt ezen és akadtak főpapok, a kik Pasquino érdekében szót emeltek a Szent Atyánál, a minek meg is lett az a következménye, hogy Szent Péter utóda visszavonta előbbi ítéletét, sőt még ajánlólevelet is adott Posquinonak az ég szentjeihez és csak azt kötötte ki, hogy az ég kapujában osteriát kell nyitnia, a hol majd a jóltáplált prelátusok kényelmes otthonra találhatnak. Pasquino így visszajutott a mennyországba, de szelleme lent maradt a földön és beleköltözött a róla faragott szoborba, a mely most ő helyette folytatta hivatását, hogy az embereknek megmondja az igazat.

A színes fantáziájú Folengo e kis históriában messze elkalandozott a valóságtól. A Pasquino ugyanis nem is Pasquino szobra, hanem csak töredéke egy antik szoborcsoportozatnak, a mely Menelaost Patroklos tetemével ábrázolta. A Pasquino nevet pedig csak a tizenhatodik században (igaz. hogy a legelején) kapta, egy Pasquino nevű szegény humanistától, a ki a szoborral szemben lévő házban lakott. Csípős, ötletes verseket írt ez a tudós humanista és azokat a szoborra aggatta. Az örök város diákjai, a kik szerették a tréfát, örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy újabb mulatságot szerezzenek maguknak: körülsereglették a szobrot és sietve írták le a tréfás verseket. A római nép is részt vett a tréfában és lassanként Pasquino mester neve ráragadt a szoborra.

Balla Ignácz.