Most pedig igazán idején való lenne, hogy szókincsünket - nem hányaveti nemzetieskedésből, de áhítatos szeretetből - kissé megkeféljük. Különösen a műveltek, az újságok nyelvét. Mert amily igaz, hogy a magyar mondatszerkesztést mindenekelőtt a német rontja és mérgezi, éppoly való, hogy a cikkeinkben használt idegen szavak kilencven százaléka latin eredetű, vagy ha úgy tetszik, francia és olasz zamatú.

Azokról beszélek, melyekre kitűnő kifejezéseink vannak és semmiféle gazdagodást sem jelentenek. Magam elé tétetem a mai lapokat. Egy perc alatt összetallózom ezt a csinos kis szótárt: abnormális, abszolút, agilis, blazírt, bornírt, civilizáció, diszponál, ensemble, evidens, exkluzív, fanatikus, fiktív, ideális, imponál, inkorrekt, intelligens, intim, kritika, naiv, nívó, nuance, objektív, premier, pláne, reputáció, szinekúra, tradíció, verve, zseníroz.

Egy barátom, aki velem szemben ül, vitázni kezd. Mondják például helyes szót erre: blazírt. Hirtelenében kibökkentem: unott. Rázza a fejét. Erre eszembe jut egy szó, melyet évekkel ezelőtt olvastam: magaunt. Ezzel se éri be. Azt állítja, hogy a blazírt több és kevesebb, ebben nem valami úri, szenvelgő, világfájdalmas, fanyar, egy kis illatszer is és egy orchidea is, a magaunt pedig egyszerűen csak magaunt.

De miért? Mert az idegen szónak múltja van és hajlandó beleképzelni az illatszert és az orchideát, a másikba pedig nem hajlandó beleképzelni. Hallottunk arról a korról, mikor a budai polgárok sehogy se tudták azonosítani a Wasserleitung-ot a vízvezetékkel. A Wasserleitung szerintük, finomabb, nemesebb, wasserleitungosabb volt. Ma pedig - hálaistennek - szótárakban keresik a magyar fiúk, mit is jelent a - Wasserleitung.

Barátom szempontja különben is hibás. Ha valaki az anyanyelvén beszél, le kell mondani a másik nyelv előnyéről. Talán hellyel-közzel elveszt egy árnyalatot, de másutt kap helyette hármat. A francia például nem tudja puszta igével kifejezni ezt az egyszerű cselekvést, állok, mégis csak beszél és megél valahogy.

El kell kezdenünk a gyomlálást, ki kell dobnunk nyelvünkből a gazokat, különben az idegen szavak lassanként elfinomodnak, különös és titokzatos jelentést kapnak, ahelyett, hogy drága magyar szókincsünk telnék meg múlttal és tartalommal. Így csak nyelvünk szegényedik.

A kérdés tulajdonképpen egyszerű. Ha lenne egy komoly, de eleven és fürge irodalmi társaságunk - aminthogy nincs - mely igazán szívén viselné a magyar nyelv ügyét és nem zárkózna el az élettől, rövidesen elintézhetne mindent. Egyszerűen a napi sajtót kellene belevonni a mozgalomba. Hiszen - tisztelet a kivételnek - főképpen a napilapok a bacilus-gazdák.

A sajtó pedig máról-holnapra megtisztulhatna, új és értékes magyar divatot teremthetne, védelmébe vehetné szavainkat és megbélyegezhetné azokat, akik derűre-borúra idegen kifejezésekkel élnek. Egy időben ezen a téren már foganatosan harcoltak hírlapjaink.

Tíz-húsz évvel ezelőtt azonban újra divatozni kezdtek az idegen szavak, s még ma is a műveltség és finomság varázsát adják használóiknak. Ki kellene újra kiáltani, hogy a fitogtatásuk vagy tudatlanság, vagy pongyolaság, vagy tudálékosság.