Ady Endrének a sírban

Érzem már az olthatatlan vágyat a Holnap után.

Eddig a Tegnapot fájtam.
Tüzek ízztanak, lángok gyultanak, füstök vertenek,
Tegnapi máglya nyomoruságiból.

Az apám sorsa, az anyám kinja,
a kenyér átka, az ige átka, a vaksors átka,
berakott jajjok, felgórt sikolyok, marcangolt életek,
szivek, nyomorok, rothadó világ
törmelékei lobbantak lángra a

komor kohóban:

S kiégtek süvöltve, rőtt dühvel, gőgös lángolással
mindent fölégtek,
mindent fölolvasztottak,
minden salakot kivetettek.

Kisírtam magam és most tiszta vagyok.

Átmentem a halál igája alatt és élni akarok.

Összeroppantam, sárba fetrengtem, vonaglottam a sírban.

És kinyújtottam kezemet a meleg után,
kinyitottam szemem a fény után
s szerelmesem hajfonadékába imádkoztam
feltámadás után.

S lassan lecsuszik felettem a sír röge kétfelé.

Kizsendül felettem a fű töve a nap felé,
s felbubban lelkem egy-egy buboréka opálos ködökben
a mindenség boldog végtelene felé.

Még a tél jege köti karjaimat.
De már az erekben cserdül a vér.
A gondolat bokrain duzzad a rügy.

Érzem, érzem a távoli dübörgést,
érzem a semmiből felszakadó erőt,
érzem az egekig fellobbanó élet ragyogó kivirulását.

A koporsóm már bölcsőm lett,
áldást suhognak az átokszelek,
reménységgel vetnek a tegnapi kaszások,
s duzzad duzzad a magyar puszták zordon igaza.

Ragyogó, ragyogó, ragyogó Holnap elébe.