Most jelent meg Kelemen Béla német-magyar és magyar-német nagy kéziszótára, mely több, mint egy millió szót foglal magában. Pompás munka. Kifejezései gazdagok, magyarsága szeplőtlen. Elsőül dolgozza föl azokat a szavakat is, melyek újabban kerültek forgalomba. Amint azonban lapozgatom, felötlik olyasmi, amit meg kell említenem, nem bírálatul, a kitűnő szótáríró rovására, csak jellemzésül a mai közszellemre, melynek nyomása alatt a szótáríró cselekedett.

Megtudom, hogy mi az gyaratolni, réselni és zsuppozni. De hiányzik az a létige, melyet úton-útfélen hallunk és - bármily szomorú is - mindenha honos volt népünk ajkán, annyira, hogy a németek is tudomást vettek róla s nem egy német utirajzban az eredeti formájában láttam lenyomtatva, a tulajdon szememmel. Megtudom, hogy mi az koszperd, szomak és téhely. De hiányzik azoknak a nyilvánvaló és orvosilag is kétségtelen megállapított szerveknek a neve, melyek nélkül a nagyrahivatott emberiség csakhamar kihalna, sőt talán maga a szótár-vásárló közönség is.

Mindezt túlzott s káros óvatoskodásnak tekintem. A szótár olyan, mint a világ, abban minden szégyenkezés nélkül helyet foglalhat. Szinnyei József, a tudós nyelvész, akadémiánk tagja, annak idején, a béke messze aranyéveiben, amikor a jóerkölcs sokkal magasabb s a gondolatszabadság állítólag sokkal alantasabb szinten volt, mint ma, 1844-ben, kiadta Finn-magyar szótár-át, jobbára diákok, egyetemi hallgatók számára s ebben a kitűnő műben, melyet a Magyar Tudományos Akadémia 1886-ban méltán a Marcibányi-dijjal koszorúzott, nem átallott fölvenni olyan szavakat is, melyek jótársaságban ugyan nem használatosak, de mégis megvannak, élnek, senki által le nem tagadhatók.

Többek között belajstromozta - bocsánat, de tudományos vitában idéznünk is kell - ezt a szót is: "kurva", mely a finn nyelvben betűről-betűre azonos, mint a magyarban, amiből a mindig tudnivágyó ifjúság messzemenő, magvas következtetéseket vonhatott, nemcsak a két nép nyelvi rokonságára, hanem közös ízlésére, a történelem ködébe vesző közös multjára s mélyen gyökerező lelki atyafiságára vonatkozólag is. Igaz, ezeket a szókat, melyeket a szótárírók rendszerint (alj.) jelzéssel szoktak ellátni, ami azt jelenti: aljas, a kamaszok többnyire először keresték ki és tanulták be. Vércseszemmel pillantották meg és szinte visongva csaptak rájuk.

Nem eléggé helyteleníthető módon sokszor alá is húzták, többszörösen, előbb fekete, majd vörös írónnal, aztán tintával is, végül pedig egy óriási fölkiáltójelet rajzoltak melléjük, diadalmi zászlóul, mintegy helyeselve az illetlen természet bohókás ötletét, hogy ilyesmiket se szégyelt megalkotni. Elszomorodtam, valahányszor hasonló esetekkel találkoztam. Atyai szívemet fájdalom járta át, hogy a tapasztalatlanság és éretlenség ekkora fontosságot tulajdonít annak, aminek ma egyes felnőttek semmi fontosságot sem óhajtanak tulajdonítani.

Később azonban azzal vigasztalódtam, hogy e gyermekek zsenge lelke nyilván kielégül e tacskó-kiváncsiság által, ösztönük csatornázódik s a csíny visszatartja őket nagyobb rossztól. Veszedelmes mindent véka alá rejteni, mindent tilalmazni, mindent elzárni. Akkor robbanás is történhet. Ma tehát méginkább elszomorodom, méginkább fájdalom járja át szívemet, mert az látom, hogy a mostani mélységes romlottságban, nyilt erkölcstelenségben gyámság alá helyeznek két felnőtt, többezeréves nyelvet is. Az álszemérem ellensége a szeméremnek, a csőszködés ellensége a jóerkölcsnek. Csak ezt akartam mondani.