Olasz utamon néhány napra Velencébe kerültem. Mondanom sem kell, mennyire nekikészültem a nagy esti látványnak. Tudniillik a fényvetítésnek. Ravaszul elhelyezett elektromos ütegek bombázzák a dogepalotát, a Santa Maria della Salutet, az Óratornyot. Csak az mérgesített, hogy a holdtölte majd megzavarja az egységes hatást.

Mekkora volt a bosszúságom, mikor a velenceiek estére mindent sötétben felejtettek! Helyesebben holdfényben. Ezüstös árnyakká vált a San Giorgio Maggiore, épp úgy, ahogy Goethe látta s a San Lazzaro dei Armini, ahogy Casanova éjente átevezett rá. Ezek az olaszok még mindig a hold- és csillagfénynél tartanak!

Csak Triest kárpótolt némileg. Ott megvilágításra kerül: a Városháza (épült a nyolcvanas években, pompás "Ringstílus"-ban), meg a St. Antonio Nuovo templom (még a Beadeker sem árulja el az életkorát). Nappal aztán alaposan megnéztem e műemlékeket. Nem, a világért sem venném el a triestiektől!

De ugyan mi a triesti kivilágítás a budapestihez képest? Hazajövet a megcsúfolt Lánchíd fogadott. Még most is a méltóságán esett folton sopánkodnék, ha egy barátom igen bölcsen közbe nem szól: "Ne nézz rá." Csakugyan, ne nézzünk rá! E jó tanács alapján nemsokára naphosszat szemlesütve járhatunk a pesti utcán.

Kevés maradék emlékünket - nem voltak örök alkotások, csak éppen Petőfi, Egressy Gábor, Teleki Blanka, Türr István emléke megszentelte őket egy kicsit - az utolsó években eszeveszett dühvel lerántották. Ez a mi külön furio ungheresenk. Nem baj, kárpótol értük a Lánchíd, villanykörtefényben. Még a párizsi Luna-parkot is feledteti velünk. De még a nagy newyorki vurslit is!