Kriptában csörögnek a poéták!

Itt van ez a halál.
Kosztolányi mondja, hogy ha nem lenne halál, nem lenne művészet sem.
Valóban a művészet az ember legünnepibb tisztelgése a halál előtt .
Az unalom az üresség azonban képes középszerű, szánalmas figurává zülleszteni magasztos bánatunk tárgyát.

A Homo Unatkozó, az ő meg nem értettségében, boldogtalanságában minduntalan beleütközik saját halálába, - fontos, hogy csak a saját halála foglalkoztatja - és kölykösen pityergőre biggyed az ő szája nagy önsajnálásában: "Ha majd én már nem leszek..." - .de itt már el is csuklik a hangja.
Érdekes, hogy mennyi temetős verset közölnek a lapok, és milyen rémeseket, csapnivalókat!
Talán a századvég árasztja még mindig magából, ezt a "tetem aromát"?

Miért nem tudok megilletődni ezektől a versektől? Nemcsak a gyöngeségük zavar, hanem az, hogy eme poéták a halál és az ember nagy mérkőzéséből kizárólag a sírhelyre izgulnak, annak hőmérsékletére, fekvésirányára, az első ott töltött estére - milyen beteges! Hogy is lehetne komolyan venni szegény fejüket, hiszen a halálnak nem a temetés ceremóniája adja meg a súlyát, hanem maga az élet!