|
A drámabíráló bizottság
A nemzeti Színház a mult év októberében, hivatkozással arra, hogy a háboru a nemzeti Színházat is takarékosságra kényszeríti, nem ujította meg drámabírálóinak megbízását vagyis megszüntette a drámabíráló bizottságot. Helyes. Akár hasznos volt a drámabíráló bizottság, akár haszontalan, most egészen más dolgokra van szükség.
Októbertől számítva vagy négy hónapig nem is volt szó erről a – még magára a Nemzeti Színházra nézve is csak csekély jelentőségű – kis változásról. Ekkor azonban egy-két ujság színházi rovatvezetőjének eszébe jutott, hogy elparentálja a halottat, őszinte örömmel. Ezek a nekrológ-írók úgy emlékeznek meg róla, mint valami középkori intézményről, melynek elsöprése a világháboru nagy eredményei közé tartoznék.
Hosszasan foglalkozni a dologgal nem érdemes. De azzal szemben, hogy komoly lapokban komolyan írt cikkek is az irodalom és a Nemzeti Színház érdeke ellen elkövetett bűnökkel vádolták a kivégeztetett, legyen szabad nekem, aki már egy negyedszázaddal ezelőtt is tagja voltam a drámabíráló bizottságnak és azóta – rövid időt kivéve, mikor a Nemzeti Színháznak nem volt drámabíráló bizottsága, hanem e helyett dramaturgja ( Dr Váradi Antal ) – résztvettem a bizottság munkájában a megszüntetés napjáig, az elhangzott vádakra néhány megjegyzést tennem.
1. A „Hét” többek közt ezt írta: a drámabírálók „feladata és kötelessége csak a tanácsadóé lehet s nem a döntő és intéző hatóságé. Színházak működéséért csak egy ember felelős: az igazgató s a felelősség súlyos terhével szemben meg kell kapnia azt a legprimitívebb jogot, hogy maga válassza meg azt , amiért felelősséget vállal.
A Nemzeti Színház dramaturg bizottsága azonban a régi jog alapján nagyobb hatalmat és feladatot kapott s néhány év előtt az igazgató még kénytelen volt elfogadni azt a darabot, melyet a bizottság fogadott el. Utóbbi időben mindössze annyi változás történt, hogy az igazgató a bizottság határozataival szemben vétójogot gyakorolt.”
Amit „A Hét” ezekben a sorokban a bizottság multjáról mond, az mind tévedés. A drámabíráló bizottság soha se volt döntő és intéző hatóság. Még Szigligeti és Paulay idejében sem, amikor Gyulai Pál, Szigeti József, Vadnai Károly, majd Csiky Gergely voltak a bizottság tagjai.
Szigligeti és Paulay ugyan, hogy elhárítsák maguktól a kísérletező drámaírók tömegét, a határozathozatal „jogát” csakugyan ráruházták a bizottságra annyiban, hogy nem adattak elő olyan darabot, amelyet a bizottság visszautasított, de ők is maguk választottáoik meg, amiért felelősséget vállaltak és nemcsak fentartották maguknak, hanem gyakorolták is azt a bizonyos „vétójog”-ot , amelyet a „Hét” bírálója az „utóbbi idők” vívmányának tart: azt a darabot, amelyik nekik nem tetszett, nem adatták elő. Így volt ötven, negyven, harminc évvel ezelőtt.
Attól fogva pedig, hogy Paulay, valaha régen, ujjáalakította a drámabíráló bizottságot, ez egyszerű „tanácsadó” testületté vált, amelyek feléadta mindössze a véleményezés volt. Paulay, Festetits, Beöthy László, Somló, ha akár, elfogadták, amit a bizottság javasolt, ha pedig nem tetszett nekik az a darab, amelyet a bizottság ajánlott, hát nem adatták elő. Viszont – természetes jogukkal élve – előadatták olyan darabokat is, amelyeket a bizottság nem ajánlott vagy amelyről a bizottság véleményét meg sem kérdezték.
Somló igazgatásának vége felé miután a sajtó hevesen támadta az igazgatót, azon a címen, hogy olyan gyönge eredeti darabokat adat elő, amelyek a közönséget elidegenítik a Nemzeti Színháztól, a minisztérium megszorította az igazgató jogait. Szabállyá tette, hogy: az igazgató ezentúl nem adathat elő olyan darabot, amelynek előadását a bizottság nem ajánlotta. A minisztérium tehát ekkor az ellenőrzés, vagy mondhatni: a fékezés feladatát rótta rá a bizottságra.
Ez a feladat – mely, úgy látszik, örökre gyűlöletessé tette – nem sokáig terhelte a bizottságot. Somló rövid idő multán lemondott és – az új igazgató, Tóth Imre meg a bizottság együttesen kifejezett fölterjesztésére – a minisztérium visszaállította a régi rendet: a bizottság feladata az utóbbi időben – vagy öt év óta – megint csakis a véleményezés volt.
Az tehát, hogy az igazgató „néhány év előtt még kénytelen volt elfogadni azt a darabot, amelyet a bizottság fogadott el”, csak népmese, melynek szerzői és terjesztői: ismeretlen titkos drámaírók lehettek. Ez a képtelenség soha se volt törvény, ilyen abszurdumot tenni szabálylyá: a Nemzeti Színházról intézkedők közül soha senki se jutott eszébe.
2. Régebben is, most, nekrológiáiban is azon a címen hibáztatták többen a bizottságot, hogy ártott a drámaíróknak vagy legalább is hátráltatta ezek dolgát. Aki jól ismeri a bizottság multját, nem ítélhet így.
Ha hibáztatni akarjuk a bizottságot, inkább arról lehet szó, hogy néha talán tulságos jóakaratot tanusított azokkal a szerzőkkel szemben, akikben írói kvalitásokat becsült meg vagy fedezett fel és olyan munkáik előadását is ajánlotta, amelyek a közönségnek kevésbé vagy egyáltalán nem tetszettek.
Lehet tehát, hogy elvétve, akaratlanul, ártott a színháznak de a bűnt, hogy útjában állott volna a tehetséges drámaíróknak, nem lehet rábizonyítani. Csak olyan munkákat nem ajánlott a bizottság, amelyek máshol sem tetszettek.
3. Szükség volt-e hét drámabírálóra!
Mindig kérdés: szükség van-e akár csak egy drámabírálóra is? Olyan kérdés, amelyre mindig csakis az igazgató felelhet. Csak ő illetékes annak megállapítására, hogy a drámabírálásban dolgozótárs vagy társak kellenek-e neki s ha igen: mennyi? Sok magánszínháznak van egy vagy több lektora, de van olyan színház is, amelynek nincs szüksége lektorra, mert az igazgatója ráér mindent elolvasni.
A Nemzeti Színház drámabírálói is csak ilyen lektorok voltak. Hogy a működésük kifogástalan vagy kifogásolható, hasznos vagy haszontalan volt-e? – erre a kérdésre csak az felelhet, aki a Nemzeti Színházat igazgatja vagy valaha igazgatta. Ambrus Zoltán. |