|
Daumier a művészi muzeumban 1915-ben
Daumier a művészi muzeumban 1915-ben Alkotójuk nem volt tulságosan fogékony a l’art pour l’art elve iránt. Daumier agitator volt, nagy emberi erények fanatikusa. Művészi nagysága is ezekben az emberi szempontból megbecsülhetetlen értékekben gyökerezett. Az idealizmus korszakának e kiemelkedő egyéniségét csak az méltányolhatja érdeme szerint, ki a művészetet nem tudja izolált jelenség gyanánt felfogni. A szakember persze megtalálja ezen a kiállításon is a maga gyönyörűségét. Daumier kézírása a tonusosan mintázó ifjúkori rajztól a több mint ötven éves kézzel papírravetett zsurnalisztikus feljegyzésekig izgatóan érdekes fejlődést mutat.
A Philipon heti lapja („La Caricature”) számára készült politikai gúnyképeket még a puszta vonal jellemző erejének ismerete nélkül rajzolta. A politikusok arcképeinek híres sorozata ( közülük húsz ezen a kiállításán is látható ) plasztikus vázlatok alapján készült. Véres komolysággal rajzolja meg Daumier ez ellenszenves galériáit. Megbotránkoztatni, nem mulattatni akar vele s el is érte célját. A későbbi Charivari-illusztrációk nem így születtek. Szabadon alkotta őket a mester, emlékezetből. Megfigyeléseinek végtelen sokaságából merített. Semmi előítélethez sem kötötte magát. A kompozíczióval nem igazán törődött. Szenvedélye vitte. Ötleteit latolgatás, habozás nélkül valósította meg és halálos biztonsággal találta el célját, mint a jó vadász, ki kapásra lő. Biztos kézzel ragadott meg e mellett néhány tisztán artisztikus problémát is. Ott látjuk pl. a „Jó polgárok” sorozatában a pleinair kérdés egyik korai sikeres megoldását is. Ő is rajzolt kirándulókat a szabadban, még pedig 1847-ben. Az elhízott nyárspolgár fa tövében fekszik a gyepen. Pókhasára esik az ágak s lombok árnyéka és a köztük játszadozó napsugarak fénye. A fejlett tónusérzékre apelláló folthatást igénytelen fekete krétavonások keltik. Ezek a telegrammszerű rögzítések ma különösen aktuálisak. Ilyfajta leszögezésre várnak a háborús jelenségek is. ( A „Kriegszeit” rajzolói – kikről már volt alkalmam megemlékezni a Nyugatban, tisztában is vannak e követelményekkel.) Daumier ereje rajzolóművészetének második korszakában a cselekvésábrázolásban mutatkozik legnagyobbnak- méltán állítják a művészről, hogy zsurnaliszta munkát végzett s meg kell adni, hogy e ténykedéssel ki tudta elégíteni a legnagyobb igényeket is. Vérbeli illusztrátor volt, ki amellett hogy az igazságot szolgálta, a látottakat az egyéni reflexiók óriási tömegének hozzáadásával gazdagította. Szörnyen aktuális a hanyatló Franciaország mai háborújának ágyúdörgése közt a Daumier-féle gúnyképek tartalma. – Ha semmit se tudnánk Lousi Philippe történetéből, ha semmit se hallottunk volna a merényletekről, melyeket épp a legnagyobb polgári erények ellen követte el a „polgárkirály”, akkor is kitalálnók, milyen gonosztevőket öltek a „Caricature” nyilai.
A máról-holnapra semmiből naggyá lett tehetségtelenség prototípusait pellengérezi a művész. Az aranyborjú lovagjait, a nagyképű tudatlanokat, a lelkiismeretlen komédiásokat. Nézzünk be jól e veszedelmes pozőrök arcvonásaiba s megérezzük nyomban miért jutott Franciaország oda ahol van. És Daumier megbízható beszámolót ad e szomorú társaságról. Lebírhatatlan igazságszeretet és geniálisa meg tudja különböztetni a komoly tehetséget az értéktelen akarnokságtól. Guizot pl. még az ő torzitásában is tud rokonszenvet kelteni. Az értelmiség nemesítő vonásától nem fosztotta meg akkor se, ha ellenséges indulattal rajzolta. Pedig Daumier csakugyan nem ismert megalkuvást. Határtalanul tudott gyűlölni. Szilaj kíméletességgel támadta, üldözte ellenfeleit. A „körtefejű” Orléansnak még a csemetéit sem kímélte. Olthatatlan szenvedély lángolt benne egész életén át. Haragja az értelmet és erkölcsöt leigázó nyerserő és perfidia ellen tüzelte folyton. – Ezek ellen küzdünk ma is. Felvinczi Takács Zoltán |