Lendvai István: Halottas versek 1.

1.

Lulla lulla lullabáj
vége néki, vége már. Altatónak, ringatónak vége már
Hess kiszállt a fészekből, bölcsejéből csúf madár.
Véres szárnya vet sötétet,
görbe karja húsba tépett,
látni kell és látni fáj, nézni kell és nézni fáj,
óriási csúf madár, eltakarni nem takarja semmi táj.
Látni kell és látni fáj, megszakadt a lullabáj.

Lulla lulla altató,
napsütéssel áltató. Énekeltük, versbe csentük, szállt a szó.
Takaró a jajra, búsra. Gennyedt húsra víganó.
Csitt Halál, csitt poklos élet,
hátha álmodnánk egy szépet.
Csalta csalta altató, földörögte ágyuszó,
most hazudni volna jó, karma éles, gyilkoló,
földörögte ágyuszó, nincsen többé altató.

Lulla lulla lullabáj
vége néki, vége már. Hosszú hajszig el nem alszik csúf Halál.
Hess kiszállt és fészkébe, bölcsejébe - rút madár -
vissza nékünk sose röppen.
Álom eztán vérbe döbben,
ásít ránk egy barna száj: abba futni jaj muszáj.
Óriási csúf madár. Eltakarni nem takarja semmi táj.
Látni kell és látni fáj. Megszakadt a lullabáj.