Milyen szép ez a város!

Budán lakom s ma reggel a Kissvábhegyről mentem le Pestre. Még a köd is friss volt, mint a jéggőz. Kertek közt, házacskák közt, melyeknek ablaka kicsillog a hegyoldalból, mint az egér szeme, mikor kidugja orrocskáját a lyukból. Hűs párában, magasan a város fölött, rugalmasat toppantva a horzsalékos úton: az egész olyan volt, mint mikor egyszer nyári reggel érkeztem Krisztiániába.

Nem mintha Budapest szebb nem volna, mint Krisztiánia. De úton s idegen szemmel nézve az ember igazabban látja a várost, mint a megszokottat. Én minden nap újra gyönyörködöm a Dunasor szépségében s hivatalomból is minden reggel elkésem, mert a Városháza udvarának Prinz-Eugénes sárgaságát álmélkodva szívom magamba. Ami szép, az napról napra szebb s Beethovennek is előre örülök, ha miután ezeregyszer hallottam, ezerkettedszer készülök meghallgatni. De néha, szerencsés estéken, úgy hallhatom, mintha még sose hallottam volna. Új füllel, hogy felfedezhetem. Ma így láttam Budapestet. Új szemmel. Milyen szép!

Így folyók felett különösen feltárulnak a városok szépségei. Londonnak, Drezdának, Frankfurtnak így maradt számban az íze, ahogy reggel megjövök s a vonat átszalad a vasúti hídon s mint a nyári blúz kivágásában, látni kétoldalt a partsorok kibontakozását. S a többi hidat, röppenő vékonyságukat, ahogy ugyanúgy átrobog rajtuk egy pillanatnyi életkivágás, egyaránt az én vasúti átrobogásommal.

Minden reggel, mikor a villamos átvisz az Erzsébet-hídon, így nézek mohón víz ellenébe. Hogy milyen volna, milyennek látnám, milyennek és hogy tetszenék, ha idegen volnék s most mennék át itt először? A pesti oldalon a fogadók ormain zászlók csapkodnak a levegőbe - mögöttem Budán a Vár a Mátyás-templomig, lenn siklik a tündéri víz, jobbkézt a Ferenc József-híd mintha hüvelyk és mutatóujj közt volna összecsippentve a dereka, balkézt már szinte kész a Lánchíd s igyekvően izzadságszagú a vasmáz vörösségétől.

Szép lesz, nem lesz csúnyább, mint volt, talán még szebb lesz - mintha középső íve, melynek kis közepe még hiányzik, merészebben készülne elnyúltnak, mint a régi volt. S jó és szép lesz rajta a merevítő keresztrács szalag - maibbá teszi, úgy, mint egy vasúti pályaházat, s mégis illeni fog magukba vonult kőpilléreihez, családiasan tehénkedő Trafalgar-squares szelíd diadalívükhöz.


Igen szép lesz ez a híd s igen szép ez a város. A Kígyó tér s a Kossuth Lajos utca egészen nagyvárosi, nagy nagyvárosi, előkelő, fejlett és elegánsan barátságos, mint mikor napfényes ebéd után bódorog az ember az Oxford-streeten. Gyönyörűen fejlődik ez a város, mialatt hadi kenyeret eszik.

Gyönyörűen duzzad és bimbózik, mialatt fele férfinépe nincs itthon s itthonmaradt felének felényi a keresete. Mosolyog és lélegzik a tavaszban, mialatt kevés a pénze s lélegzete egy percre elszorul. Tündéri város ez a dunai város, s baj és gond és szegénység és tulajdonképp bizonytalanság közben úgy kiszépül és követeli jussát, mint ahogy a tizenöt éves lyány az ő ferdesarkú cipőjében s keshedt csík boácskája alatt kiérik nővé.

Imádom ezt a várost, s most, hogy hozzá vagyok kötve s alig van megszokott külföldem hová mennem: még jobban imádom. Előkelőségeim, vágyaim, gyönyörködéseim hozzá fűződnek - alkalmazkodnak - lehet, hogy alacsonyodnak? nem tudom, nem bánom: szép és jó. Örülök életének, örülök benne életemnek, megalázott, százfelől megtépett, ezer bevégzetlenségből egységbe rakódó s összeférhetetlenségekből összeilleszkedő életemnek.

Nem akarok s nem várok semmit - nem a holnapra, de a következő órára sem gondolok előre - erre a háború szoktat rá, mint a katonákat. Valahogy csak lesz, sehogy még sosem volt, s mily csoda, hogy megvagyunk és így vagyunk, mikor egy nap vasútnyira dühöng tőlünk a világtörténelem legnagyobb háborúja s fiaink és testvéreink visszalökik a föld legdühösebb rablójának soha nem hallottan óriás erejét! Milyen kár volna ez a város a muszkának! Mindezeket azért írtam, hogy ez megmondjam.

Ignotus