Szász Menyhért: Ének a néma mankókról

A vézna fák az utcán sorba álltok
Hősöket vártak... Jönnek-e már?
A járdákon aranyszőnyeg feküdt,
Hervadt a nyár.

Éjjel mentőkocsik robogtak,
Bezárt ablakok mögött
Asszonyszivek dobogtak...
S mire lehullott az első akác,
A járdák hősök mankója koppant:
Idelehelt Sabác,

Mentőkocsik piros zászlója rebbent
A vészes tülkölés agyunkra szállt,
Ősz fele járt...

S mint találkás nyári délután
A parfőm, asszonyok lépte után
Mikor a vágyak kerülni járnak,
Úgy húzott el erre szaga a halálnak.

És ma már nem is attrakció
A félkezü hős, a munkás, a béna,
Legfeljebb egy-egy leány, ha visszanéz néha
És súgja: - szegény...

És holnap?
Hát mondjátok meg nekem asszonyok
A szátok tiszta-e?
Ágyatok, vágyatok, tiszta-e?
Mert asszonyok voltatok mindig
: - Férfibókokra éhes, kényes, erőre éhes asszonyok!
És ha valahol, tán Tomasovnál, elesett férjetek
Mert ott aratott a Halál
(Én mondom néktek, féljetek!)
És ha szivetek alatt tőle a gyermek
Mertek-e még az életben ölelni többé,
Mertek?

Vagy?

Hogyha az egyik karja elszakadt,
Karja, mely lázasan fogott át.
Vágyakon, gyönyörön dobott át.

Vagy?

Hogyha lába helyett, mely döngve lépett
Akadályt, határt át, messzeséget,
Lába döngése helyett mankó kopog,
Mondjátok meg nekem asszonyok
Fogjátok szeretni őket?

Mert egy kéz, vagy egy láb
Ott maradt, ottan a sáncba,
S egy szem gyöngébben tükrözi arcotok mosolyát vissza
S mankóval nem megy az ember már sima parketton táncba.
Mert úgy jönnek vissza ők
Örökké sebük van,
S egy kar úgy ölelni nem tud,
Mintha a kettő együtt van...

Nem, nem tudok hinni én néktek
Mert ma még az nektek attrakció
A felkötött karu hőssel az utcán lépdelni végig
Mikor a nagyszáju, rossz pesti utca térdet hajt nékik
S dobálják őket az asszonyszemek virágcsokorral
S puha vállukkal örök szerelmet hintenek...
De ők, a hősök, ők tudnak mindent, s lemondva intenek...

Nem, nem tudok hinni én néktek
Mert mégis csak asszonyok vagytok
Életnek csókszáju éke,
S mire majd rózsaszin köpenyben eljön a béke,
Pompázik ujra a tavasz, az asszony, az élet,
A véres földből dúsabb lesz a vetés
Szátokra szökik a régi, gyerekes nevetés...

Vágyak, csak vágyakra lehetnek éhesek
Megnőnek majd a tizenhatévesek
És ami megmarad: - csak a mankó kopog -
Nem tudtam bennetek hinni
Sohasem asszonyok.