Az olasz király a fronton

Addig nem megyek haza, míg a győzelmet nem vihetem a népemnek. Körülbelül ezt a frázist izente haza országának Viktor Emánuel király. És sokáig állta is, amit mondott. A háboru eleje óta csak akkor volt odahaza, mikor Montenegró megadásáról kellett tárgyalnia Rómában. Mit is csinál voltaképpen a fronton?

Azt mondják róla, hogy a hadvezetéshez édes-keveset ért, a Cadorna dolgában tehát nem igen szólhat bele. Nincs hát más tennivalója, mint barátkozik katonáival, vigasztalja, bátorítja és kitünteti őket. És türelmesen várja a győzelmet, amely sehogysem akar elérkezni. Cadorna ugyan már többször megigérte neki: Most-most Felség, ezt a rohamot nézze meg. Biztosítom róla, hogy Götzig meg sem állunk. A hiszékeny és türelmes király számára kikerestek a front mögött egy alkalmas helyet, (a hagyományos „hadvezérek dombját”) ahonnan jól láthatta rohamra menő csapatait.

Viktor Emánuel király odaállott a kijelölt helyre és nézett és várt. A dolog azonban sokáig huzódott, elfáradt és – mint képünkön látható – leült a mezőn s az ütközet további menetét így „gusztálta” végig. Több csatánál volt már jelen, de egyik sem ugy végződött, ahogy remélte.

De Viktor Emánuel király azért nem csüggedt és rendületlenül bizott a győzelemben. Igaz, hogy közben Szerbia megsemmisült, a Dardanelláktól elkergették szövetségeseit, Montenegró letette a fegyvert az ellenség előtt (ez volt tán a legkeserübb falat), ezzel szemben az Isonzónál, Karinthiánál és az egész olasz fronton vereség vereség után éri seregeit. De mindez – ugy látszik nem számít”. A győzelemről azért nem mond le Viktor Emánuel király. Minden ujabb támadásnál megjelent.