Laczkó Géza: Vengerkák

A magyar irodalom, mint világtörténelmi jelenség, sokban különbözik európai testvéreitől, például a nyelv eleven metaforaképző ereje, a megértetés legfőbb eszközéül a szemléltetés használata örökké meg fogják különböztetni lényegében a logikai kapcsolatnak előnyt adó francia nyelven keletkezett írásművektől, messzire kiismersző másik jele az, hogy minden kor, sőt majdnem minden jelentős író a gyökérnél kezdi újra a növést ahelyett, hogy a régi fát növelné csak új gyűrűvel.

Más ilyen különös ismertető jele irodalmunknak ellenőrizetlensége, szétzilálódása. Soha egy korban sem nyújt - s mentül idébb, annál kevésbé - csak némiképp is rendszerezett látványt, sőt igen sok kor ferde képként maradt át ránk valamely kutató vagy egyetlen kritikus személyes hajlandóságai szerint.

Ma egy józan ember sem állíthatja, hogy Jókai alacsony rendű író, tisztán látunk, mert az ellenkező nézet derék harcosa sírjában pihen, de volt idő, amikor Keményt tanították csak nagynak s Jókait ügyes mesterembernek, akinek csak egy sikerült teljesen, az Új földesúr.

Sehol abban a mértékben nem tapasztalható, mint nálunk, hogy értéktelen művek valósággal bebújnak az ágyunkba, hogy okvetlen elolvassuk őket s érdemes munkákról úgy megfeledkezünk mindnyájan, mintha sohase írták volna meg őket.

Elmúltak azok az idők, hogy a költők a tavaszi vásárra jöttek ki könyveikkel, de a közönség még ma is jóformán csak a könyves boltok ablakai mögött, a modern idők e csillogó ponyváján látja meg az új könyvet s vesz először tudomást a világon létéről.

Hát kellene egy Literarisches Echo, szerény kis lapocska minden megjelent szépirodalmi és tudományos mű címével s tárgyának megjelölésével! Ennek hiányában azonban elég lenne a beküldött könyvek megbírálása is a folyóiratokban és napilapokban, de erre egyrészt nincs ember, ha ember van, nincs bizalom, ha az is van, legtöbbször nincs pénz, ellenben van mindig óvatosság és pártpolitika.

E két utóbbinak szerencsés kombinációjából olyasvalami lélekállapot keletkezik, hogy a barát művét feltétlenül, némi homályos eszme-rémoulade mártással leöntve az egyébként ízetlen falatokat, jól mellbe dicsérjük, a nem barát pedig tudvalevően nem is él, avagy pedig a barátot sem dicsérjük, nehogy a nyakunkra nőjön s velünk akarja minden áron kiadatni háromfelvonásos és határozottan társadalmi vígjátékát, a nem-barát pedig tudvalevően meg se született!

Ami a szépirodalmi lapokban folyik, az nem nevezhető naiv kritikának. Kitűnő tanulmányok, arcképfélék, egyszóval összefoglaló cikkek jelennek meg itt-ott régi, éppen most elhunyt vagy valami célt elért élő nagyságokról, egy-egy könyv néha gyönyörű visszhangot kelt, de ahogy a napilapok irodalom rovatában felsorolt "A tehenészet noka-foka" c. röpirat, "Nagyanyám kanárija" lírai költemény kötet s még egynehány ilyes nem adja a termelés összegező statisztikus képét, úgy a szépirodalmi lapok esetleges megemlékezései egyes művekről nem adják a termelés értékelését.

Nyolc versű, alig olvasott emberek homlokára vézna baráti karok nyújtogatják szezononként egyszer a babért, s komoly és sokkal kedveltebb költőkről kevesebbet írnak. Egész helyesen mondta bizony egyszer az apám: "Írni akar? Előbb csinálok magának egy lajstromot, hogy kikkel s mifélékkel ismerkedjék baráttá össze, csak aztán kap egy forintot tintára és papírra!"

Ő se úgy értette, én se úgy értem, hogy protekció kell, hanem kis, lelkes ember, aki hisz benned, mert kisebb, mint te vagy s bárhol be tudja magát könyörögni egy bírálatocska erejéig. Egész kitűnő költemény-kötetekről csak bizonyos napilap olvasói szereznek tudomást s nem különb, talán rosszabb másokról minden lap minden olvasójának tudomást kell szereznie.

Első pillanatra úgy látszik, hogy a színműíróknak jobb e tekintetben a helyzetük, mint a lírikusoké vagy regényíróké, mert a nagyobb nyilvánosság már napvilágra jövetelénél, az előfizetők természetes óhaja, akik saját benyomásaik rendezéséhez vezetőt óhajtanak, az aktualitás vonzó ereje, a színházak és igazgatók jogosult kívánsága soknak nyom kritikai tollat kezébe, de itt is megfigyelhető, hogy nagy sikereket megért, több darabot megírt s külföldre is kivitt szerző kiváló vagy ügyeskedő kontár voltát senki sem akarja megállapítani, míg zajos sikertelenségű drámai abortusok komoly taglalásokra serkentenek egy-egy kritikust.

Itt egyáltalában nem lehet abból kiindulni, hogy van tömegirodalom s van keletkezését és céljait tekintve arisztokratája minden műfajnak, a tömeg nyelje le a magáét s ha megzabál tőle, az ő baja, ha nevet, váljék egészségére, ha sír, legalább tisztul a lelke, mi, örök érvényű törvényszék, csak az örökérvényű művekkel foglalkozunk. De még ez így ó lenne! Esetleg írunk, esetleg hozzánk kerülő művekről, s kritikánkat ilyenkor is ritkán irányítja a műből magából vett szempont.


Hiába, meg kell adni, író íróról nem szívesen nyilatkozik egész őszintén s ha megteszi, jobbára csak akkor beszél, ha feltétlenül dicsérhet vagy vadul vagdalkozhat. Nem is lehet az írótársadalomnak belső feladata egymás megrovása, elskatulyázása, megdicsérése, annyi sok személyes szál fűzi össze, annyi szakadék választja el őket az életben egymástól, hogy teljesen lehetetlen a kritika kérdését egymásközt megoldaniuk.

Ez csak kívülről jöhet, olyan közelből azonban, hogy a kritikus fejéhez ne lehessen odavágni a "ne ultrá"-t, s mégis olyan távolból, hogy se pajtáskodás, se pártszenvedély gyanújába ne essék. Nem valami központi fórumra gondolok, amely ítél elevenek és holtak fölött, sőt, legyen meg minden világnézet, párt, gondolatárnyalat, irodalmi irány külön kritikai átriuma, de ott azután mindenkiről és mindenről legyen szó.

E megoldás tisztán csak szervezés kérdése. Az is elég lenne, ha egy irodalmi irány rá tudná venni magát, hogy valami "Kritikai Lapok"-félét alapít, lehet az elfogult is, csak teljes legyen, visszhang-keltése nem fogna elmaradni s kezdetnek elég lenne!

Így, ahogy most van, irodalmunk egy óriási kert, amelyben gyönyörű részletek egészen elhanyagolt, piszkos zugokkal váltakoznak, meg van benne észak és dél minden különös és egyszerűségében jellemző, eredeti növénye, megvan a természet nyersbájú adománya, meg a művészet sokféle összemesterkedett gyermeke, egy-egy virágjának csodájára járhatna a világ, ha divat volna mifelénk csodákat keresni, de rendező kéz híján egymás hegyére-hátára nő minden s amelyiknek legtüskésebb a levele, az dugja nagy gubancos lila fejét a legmagasabbra és sok bükknek meg se látjuk a koronáját, mert törzse körül elnőtte előlünk a kilátást némi cserje, vagy úgy rácsimpaszkodtak köröskörül az élősdiek, mint teszem az ötvenes években a petőfieskedők a segesvári nagy halottra. Szerető szívű, gondos kezű kertész kerestetik, állandó alkalmazásra!

Ennek a kertnek egy új hajtása került a kezembe, Pásztor Árpád Vengerkák című regénye, amely tárgyával s az első kiadás gyors fogyásával egyformán magára vonja az ember figyelmét. Lássuk csak, mi ízléseset lehet ez entente-romlásos napokban mondani erről a tárgyról, aminek ne legyen önkéntes honmentő színezete és leánykereskedelmi film-illata?

A kedvelt "hungara" téma orosz változata regénnyé növelve, iskolai könyvtáraknak ajánlható taláros, borotvált képű mű, vagy jóhangzású név stanioljába takart illetlen csemege? Nem, egyik se! Egyszerűen egy regény, amelynek a címe annyira ügyes, hogy szinte plakátszerű, mindenkit megfog, persze mindenkit más-más oldaláról.

Első pillantásra biztos, hogy sikerének egy részét aktualitásának köszönheti s szerzője nemcsak abban újságíró, hogy ihletét és tárgy-választását, mint elegáns, könnyű vitorlát, a pillanat közóhajának szelével forgattatja, hanem, sajnos, abban is, hogy nem idegen tőle az elhamarkodásnak, fölületességnek bizonyos könnyen megbocsátható, de tán éppen ezért fölösleges faja.

Az orosz élet, nyelv, szokások ma már nem Tibet, ahova csak kiválasztottak jutnak el nehéz utakon - melyeknek egy része Germánián át vezet, - ennélfogva kétszeresen zavaróan hatnak az orosz nyelvű idézetek pontatlanságai, nyelvi és átírási hibái. Épp így meg kell róni azt a kevéssé igazolható szokást, amely az orosz tulajdonneveket német ortográfiával írja át s Volkov az Wolkow és Tolsztoj Tolstoi, mert nyelvtudományi tény, hogy a magyar helyesírás közelebb áll az oroszhoz, mint a német.

Már nagyobb mértékben van ártalmára az összbenyomásnak az a szinte leküzdhetetlennek látszó hajlama Pásztornak, hogy szótréfákat, vicceket dugdos ide is, oda is. A kellemes társalgónak ez az egyéni vonása írásban a nevető, kedvesen naiv arckifejezés nélkül, mintegy megfagyottan, sok helyen zavaró hatású.

Ezek az apró hibák azonban eltűnnek a regény gyors olvasása közben, mert rendkívüli módon olvastatja magát a mű. Az érdeklődést szerencsés kézzel kelti fel mindjárt az elején, amely ha itt-ott ellankad is (kulissza-titkok, az artista levele, Rubinvejer Julcsa a Casino de Parisban), el sosem vész teljesen.

Az egész regény egy gyönyörű híd képét szuggerálja hasonlatul, amelynek szép, merész, érdekes hajlású ívei vannak, amelyek ócska, sőt dísztelen cölöpzetekre s nem erős kőpillérekre támaszkodnak. Különösen szép, új motívumok, ismeretlen világ művészi vonalaival pompás a középső ív, míg az innen és túlról hozzája vezető másik kettő szerényebb kivitelű s láthatóan azért van, hogy a parton ácsorgók eljussanak a középsőhöz, a moszkvai Yard színház vengerkáinak életét ábrázolóhoz.


Ez a mű főrésze, főerőssége s valljuk meg, megírásra érdemes része, az eredeti alaptéma. A bevezetésül kigondolt pesti színházi eset valószínűtlen arányaival, kulcsos beállításával nagyon melegház illatú, a befejezésül adott gyermekölés fölösleges, ahogy van, alig hihető s realizmusában sivár és érzéketlen, nem indít meg jobban, mint egy újsághír. Általában a regény realizmusának az a hibája, hogy nyers és nem remeg mögötte Zola érző szíve.

A szerző ebben is nemcsak saját lelke vágyának áldoz, hanem egy kissé nagyon is udvarol a budapesti olvasóközönségnek, engem például mulattatott Lantos alakja, de már Szolnokon őt is csak csinált figurának hiszi az olvasó s joggal kérdheti, miért adott neki életet a szerző. Miért nem gondozta inkább nagyobb szeretettel a hősét más-más környezetbe taszító motívumokat, amelyek egytől-egyig gyönge cölöpözésnek minősülnek?

Rendkívül ügyesen van kigondolva Aranyhalacska bukása, amely Oroszországba viszi, a kezébe csempészett kivágott újsághír Moszkvában, de mind a kettő inkább drámai mű céljára lenne jó színfalak mögött történt motívumul, de regényben, ahol minden a néző szeme előtt folyik le, kezdetlegesnek bizonyult. Ez s több apró hasonló teszi aztán azt is, hogy Teréz alakja nem egyén, hanem olyanforma keret csak, mint Lesagenak Gil Blas, oly határozatlan, hogy a legellentétesebb jellemvonások megférnek benne.

A tanár özvegye ellenszenvessé váló tehetetlen báb, Kornélia konvenció s Volkovval már nem egyszer találkoztunk orosz regényekben. De hát, legyünk őszinték, nem is ez a fontos, ezt oda muszáj volt költeni, hogy kerek mese legyen, a fontos a moszkvai Yard színház uporná-ja s Amélie asszonyság sajátságos intézete. Ahhoz kevés közünk van, hogy a szegény artista-lányoknak éppen ilyen-e az élete Moszkvában, mert ahogy olvassuk, elhisszük, hogy ilyen s más nem is lehet.

S ez a legnagyobb dicséret! Pásztor elénk dob gyors jelenetekben, szinte a reporter-kéz lázával, egy darab életet, amelyben az utolsó tükör-cserép is elhiteti magát és érdekes, amelynek nyomorúságain meghatódunk, mert az írót is meghatották, - nem úgy, mint Ladányné mesterséges alakja, - amelynek kábulásos légköre megszédít egy percre, mert az írót is megszédítette, amelynek csinált, hazug, megmásítható nyomorult világa meg nem változtathatóságával megdöbbent, mint ahogy megdöbbentette az írót is.

Az egészben csak ez volt Pásztor igazi élménye s csak ebből sarjadhatott az igazi művészet, ez a körképnek igazi, tehát festett része, amelyen az élet sugallta szét ihletét, míg a többi kasírozott fatörzs, aszott fű, szekér és gipszbaba, mint Feszty nagy panorámájában. A műveletlenebb ember persze hogy megsimítja a bábut, mert festettnek hiszi, de bennünket bánt a mű-moha s nagyon jól látjuk, hol olvad a pódium deszkája a festmény távlatába át.

Ellenben rendkívül jóleső érzéssel tölti el az embert, hogy a Vengerkák mégse irányregény, mert erről a témáról erkölcsi szónoklatos, kormányfigyelmeztető kacsintásokkal teli, a jóllakottak krokodilus könnyeivel síró irányművet írni az adott mában szinte toll alá tolakodik s aki ezt ki tudta kerülni, az a szellemi függetlenségnek azon a fokán áll, amelytől csak pár lépcső a művészet.

Aki itt irányregényt keres, az joggal mondhatja, hogy Teréz esete nem tipikus, sorsa, vége egyaránt kivételes s ez így van jól, mert a regény mégse lehet erkölcsrendészeti jelentés s elriasztó film-csoda, mint az "Orosz gyermek- és leánykereskedelem" című mérföldes mozi-rém. Annál inkább csodálatos, hogy aki ezen az akadálykövön oly könnyedén, szinte öntudatlanul, átrepült, egy csomó értéktelen kaviccsal tömte meg zsebét.

Azt is lehetetlen elhallgatni, hogy malgré tout komoly ambíció műve a Vengerkák, egész bizonyos lévén, hogy több izgató jelenetet is lehetett volna az ifjú és vén kamaszok örömére beleírni, de az is egészen bizonyos, hogy azért írásközben szeretettel tekintett föl néha-néha a szerző, maga elé képzelvén közönségét, a ny. olvasót.

Mindent összevéve: vázlatos, következetlen, a karikatúrát horzsoló, konvencionális jellemeivel, gyönge motiválásával, gondos, de hibásan kapcsolódó szerkezetével, Budapest rejtelmei-féle első részével, melodrámás végével, érdekes menetű, könnyen folyó meséjével, a feltűnést kerülő társalgási stílusával, tökéletes, művészi, újszerű, témának is elsőrangú, gazdaságosan megírt középső részével nem mindennapi könyv a Vengerkák, amely vonzó és kevésbé ajánlatos tulajdonságai révén épp annyi barátot fog magának szerezni, mint ellenséget s azok közé a művek közé fog tartozni, amelyet a nagyközönség ámuló áhítattal, a könyv-szakmás emberek bizonyos felsőbbséges, érdeklődő lenézéssel fognak olvasni s egyiküknek sem lesz teljesen igaza.