Lengyel Menyhért: Tinta

Írta: Kosztolányi Dezső. Kner Izidor kiadása. Gyoma

A Goncourt testvérek naplójában adatok vannak a heroikus küzdelemről, ami az íróban - művészben - végbemegy, hogy ki bírja fejezni nem is azt, amiről képzetei és gondolatai vannak, érzéseinek szeszélyes össze-vissza hullámzását, hanem csak hogy azt meg bírja közelíteni - mint egy festő - amit külsőségekből, mozgásból, tájképből, színekből látott.

Ez a két folytonos trainingben élő, ambíciókban fuldokló s a művészet édes mérgezésétől teljesen bódult testvérpár néha kiment alkonyatkor a mezőre s azt mondták egymásnak: most megnézzük a naplementét és le fogjuk írni. Azután hazamentek, szembeültek egy széles asztalnál, középen felgyújtották a lámpát és megpróbálták leírni azt, amit láttak. Mindent tintába fojtottak - e fekete nedvből akarták kiszivárványoztatni az életet, gyógyíthatatlan szerelmesei voltak az írás szép mesterségének.

Erőfeszítéseik eredménye néhány szép lap a Charles Demaillyben és a René Mauperinben. Az irodalmi hagyatékuk azonban nem olyan értékes, mint a halhatatlan példa arról, hogy mint kell egy írónak dolgozni, milyen szentnek kell tartani a mesterségét és mennyit kell gyakorolni (mint egy zongoraművésznek, aki órák hosszáig csinálja ugyanazon futamokat), hogy tehetsége átömöljön a formákon, melyet a szegény, dadogó szavak meghatároznak.

Kosztolányi Dezsőben, aki nagyszerűen ír, sok van az ilyen igazi, fanatikus íróból, a tinta-emberből. Könyve egy fejezetét a Nyugat olvasói is ismerik, a "Nyomdafesték" a címe, páratlan őszinte és érdekes vallomásokat tesz benne arról, ami az írót zaklatja és üldözi, s ahogy saját munkájával szemben áll.

Itt sokat mond el magáról és amit megtudunk róla, nagyon szimpatikus. Nemcsak formái, a szavak szép játéka, a kifejezés abszolút pontossága, a jó stílus, a rendkívüli ügyesség tették íróvá, hanem belül, a lelke mélyén is az igazi író él, hallgatódzik és figyel, aki csak jó és emberszerető lehet.


Ez teszi nagyon jelentékennyé könyvét, melyben pedig sok az olyan dolog, amiről különben nem érdemes írni. Napi témák és elfutó elmélkedések is vannak a könyvben, melyek nem alkalmasak arra, hogy az írót reprezentálják. De mindegyikben meg kell csodálni a művészetet és könnyedséget, amivel Kosztolányi tollát kezeli.

Két dolog azonban élesen és érdekesen ütközik ki a könyvből: "az utak, népek, városok" szakasz és a "kis történelem". Az előbbit, melyben utazásairól ír, máris úgy olvassuk, mint az egykorú feljegyzéseket, rendkívüli érdeklődéssel a régi világ iránt, mikor az író szabadon járt a most feldúlt és vértől áztatott földeken, elsuhanó régi belga tájakon, velencei temetőben és sietve vetette papírra feljegyzéseit, mintha érezte volna, hogy nemsokára a vér és vas áradata és a veszett gyűlölködés szöges drótjai választják el egymástól a békés földeket.

Még érdekesebb a "kis történelem", melyben "egy ma élő ember, aki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül abban a korban, melyet a hozzáértők nagynak tartottak." Amit ebből elmond és ahogy elmondja, az megint becsületére válik az igazi írónak, akinek a véres gőz nem homályosíthatja el a szemét, csak a részvét és szánalom könnyei futhatják be, amint úgy bámul az előtte érthetetlen szörnyűségekre, mint egy más világ riadt lakója.

A könyvet nagyon ízlésesen és szépen Kner Izidor adta ki, Gyomán. Újra gondolkozóba ejtheti a pesti könyvkiadókat, akik közül sok máris lemaradt a gyomai nyomdász mögött.