Egon Friedell: Az első számú gőzmozdony

"De mert az emberek nemcsak ruhájukat alakítják, de alakítják egész életük képét, egészen gesztusaik konttúrjáig és tájaik profiljáig, így minden egyéb is hasznos külsőt ölt magára. A virágzó tájon egyszeriben ziháló fekete óriáskígyók tekergőznek, pofájukból büdös pára csap ki, gyárkémények ezrei ágaskodnak szürke nyakukkal az ég felé, melynek nyugalmát hamarosan végtelen vezetékek zavarják, kétes pénzhíreket zümmögve át a légen.

Stephenson 1814-ben építette meg gőzmozdonyát; de a találmány csak akkor vált használhatóvá, amikor 1920-ban sikerült a sínek hengerelése. Öt évvel későbbb az angliai Durham grófság két városkája, Stockon és Darlington között megnyitották az első vasútvonalat, és Darlington állomásán ma is látható az „első számú gőzmozdony”, a fújtató földi sárkányok első nemzetségének ősanyja.; újabb 5 év múlva már Liverpool és Manchester között pöfékeltek a gőzösök.

A kontinensen először csak egészen rövid szakaszokat építettek, olyan rövideket, hogy lovon vagy akár gyalog is meg lehetett volna tenni őket> 1833-ban Nürnberg és Fürth, 1837-ben Lipcse és Drezda és Párizs meg Saint Germain, 1838-ban Berlin és Potsdam, Bécs és Wagram között: az újdonságot kezdetben csak mint szórakoztató kuriózumot vették figyelembe…

Nagy ellenállásba ütközött a vasút bevezetése. Amikor Bajorországban meg akarták építeni az első német pályát, az erlangeni egyetem orvosi tanszéke szakvéleményben közölte, hogy a nyilvános gőzvagonokkal való személyszállítás engedélyezhetetlen: a gyors mozgás óhatatlanul agykárosodást idéz elő, sőt, már az elsuhanó szerelvény puszta látványa is kiválthat ilyet, ezért a legkevesebb, amit meg kell tenni, hogy a pályatest két oldalán öt láb magas deszkapalánkot húznak.

A második Lipcse és Drezda között közlekedő vasút ellen egy bizonyos Müller úr pert akart indítani, mondván, hogy elfogja előle a szelet, amikor pedig alagutat kellett fúrni hozzá, az orvosok újfent ellenezték az építést, mondván, hogy idősebb emberek a hirtelen légnyomásváltozás miatt könnyen szélütést kaphatnak. Az ellentétes álláspontot képviselte Ferdinánd császár az első osztrák vasútvonal, a Bécs-Baden szakasz építésekor; ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy igenis legyen alagút, mert egy vasút alagút nélkül nem is igazi vasút.

A porosz főpostamester intett a Berlin-Postdam vonal megépítésétől, hiszen a gyorspostakocsi, amely hetente négyszer közlekedik ezen a szakaszon, már így is félig üres, és a király is olybá vélekedett, hogy ő ugyan nem lát különösebb boldogságot abban, ha néhány órával hamarabb érhet Potsdamba. Tieck, amikor audenciára hívták ide, nem volt hajlandó igénybe venni a vasutat, és kocsin hajtatott mellette. Ludwig Richter ugyancsak ellenezte a gőzmozdonyt, Thiers azt jósolta, hogy bevezetése nem fog nagy változást hozni, Ruskin pedig így nyilatkozott: „A vasúton való közlekedés az én szememben már minden, csak nem utazás; annyi ez, mint egyik helyről a másikra küldetni, nemigen más, mintha csomag lenne az ember.” Az anhalt-cötheni fejedelem viszont olyan lelkes híve volt az új találmánynak, hogy kijelentette: „Egy ilyen vasút kell nekem az én országomban is, kerüljön bár 1000 tallérba felőlem.”

Úgy 1845-től azonban már mindenütt akadtak Európában vasutak…, értekezésekben és költeményekben dicsőítették az új találmányt,, és valóságos utazási láz tört ki az embereken. E láznak irodalmi megnyilvánulásai is születtek: útiképek, úti levelek, úti elbeszélések lettek szerzők és olvasók kedvelt műfajai. A gőzerő lévén lehetségessé vált sűrűbb, gyorsabb és teherbíróbb közlekedés a legtöbb jóslattal szemben nem jelentette az egyéb szállítóeszközök csődjét, hanem közvetve még segítette is fejlődésüket..."

Egon Fridell: Az újkori kultúra története, II. kötet