Iparpártolás és szalmaláng

„Az országszerte megindult nagy iparpártoló mozgalom a tulipán jegyében szép reményekre jogositóan fejlődik.”

A Tulipánkert megteremtése nemes és hazafias.
Gyengéd női lélekre vall. A magyar hölgyek szövetkezése özv. gróf Andrássy Tivadarné kezdeményezésére és tevékeny közreműködésével vált országos mozgalommá. Az ipar és kereskedelem terén kívánták a nemzeti értékek megszületését és tartóssá válását.

S mindez találkozott a gazdaság igényével, az állami szubvenció jelenlétével és gyakorlatával, és például a Gyáriparosok Országos Szövetségének célkitűzéseivel is. Megfogalmazódott és formálódhatott a nemzeti érdek.

A fennkölt érzés tulipán-jelvénye fejezte ki: egyek vagyunk.
Így lett a virág a testvériesség és a néma – magyarhoz illő – méltóságteljes tüntetés jelvénye. És a siker nem maradt el: „tulipánkertté lett azóta az utcza, a lakás, az otthon, az egész Magyarország.”

Az országos mozgalom visszatekint a múltra is.
Az ismert történettudós Marczali Henrik beszél arról, hogy hányszor lobban tűz a magyarokban az ipar fellendítése érdekében. Ezeket a nagy fellángolásokat, időszakos eredményeket ismerjük is.

A tudós fejtegetéséből az gondolkodtat el, amit a néplélekről, a magyarok ipar iránti affinitásáról mond. A mintegy 60 évvel korábbi reformkori védegylet sorsát összegzi:

„A kudarc legmélyebb, igazán történeti oka az, hogy egy nemzetnek iparos léte nagyobb kulturális fokot jelöl, olyant, mely folytonos, állandó, becsületes munkát követel.

A magyar szalmatüzet is megmagyarázza eddigi történeti fejlődésünk.
A magyar előbb katona, kinek egy hadjáratra, egy csatanapra össze kell szednie minden erejét, de előbb s később pihen és áldomást ül, mint Árpád hadaival.

Aztán földműves lesz, ki néhány héten át a legnagyobb erőfeszitéssel dolgozik, ugy, hogy ebben alig van párja, de aztán henyél, vagy prókátor, kinek szántása, vetése aratása egy-egy pör eldöntésében áll.

Az iparos ellenben nap nap után dolgozik egyforma hévvel s ha fejlett az iparos, dolgozik nemcsak megélhetésén, hanem tökéletesedésén.

Ő naponkint áldoz a haza oltárán, nem egyes szakokban, mint a honvéd vagy a gazda.”

Kulturális hagyományunk tette volna lehetetlenné a gazdagabb országokhoz való felzárkózásunkat?
Megpróbálták az 1840-es években, aztán hatvan évvel később. Tanult emlékeim szerint fontos volt az iparfejlesztés az 1950-es években. Az eredmény ugyan nem nulla, ám a hátrányok mintha ma is kísértenének.

Lehet valami a Marczali-féle jellemzésben.