Halász Imre: Arany János és családja

A szíves fölhívásnak engedve, hogy írjak valamit Arany János születésének századik évfordulója alkalmából, bolygatni kezdem a visszaemlékezések félszázados avarját s elsőnek önkéntelenül is egy általános megjegyzés tolul a tollam alá.

Az a meggyőződésem, hogy aki helyesen akarja megmérni annak a hatásnak a nagyságát és valódi jelentőségét, melyet Arany János a magyarság életére gyakorolt, annak az Arany munkáiban rejlő abszolút belértéken felül számba kell vennie még egy tényezőt: azt a korszakot, melyre Arany alkotásainak súlypontja esik.

Ugyanis, míg Arany nagy előzőinek, Vörösmartynak, Petőfinek és a többieknek pályafutása a magyar nemzeti életnek egy hatalmas crescendójával esett össze: addig Arany költői műveinek javarésze az abszolút uralom idejében született meg, abban a majdnem két évtizedes korszakban, mely a világosi katasztrófa és a magyar államiságnak 1867-ben bekövetkezett reszurrekciója közé esett.

Ebben a korszakban, különösen ennek első felében, az ötvenes években, a magyarság már-már közel volt ahhoz, hogy a politikai és nemzeti reménytelenség nirvánájában merüljön el. Hogy ez be nem következett, abban nagy része volt Arany János költői alkotásainak.

A nagy katasztrófa időszakában Petőfi, mint egy ragyogó meteor tűnt le váratlanul a magyar irodalom egéről. Nemsokára a "régi dicsőség" magasan szárnyaló dalnokát Vörösmartyt is sírjába kísérte a nemzet mélyen érzett gyásza.

Az abszolút uralom sötét éjszakája borult reánk. De ez az éjszaka nem volt csillagtalan. Két fényes magyar géniusz világított ebben az éjszakában: Arany János és Jókai Mór. S e hatalmas dioszkurokat a hatvanas évek elején még Madách Imre tüneményes megjelenése egészítette ki oly triásszá, melyhez hasonlót sem azelőtt, sem azóta a magyar irodalom föl nem mutatott.

Az a nemzedék, mely már az újra éledt magyar államiság szerencsésebb éveiben nőtt föl, már nem is képes tökéletesen átérezni azt, mekkora ólomsúly gyanánt nehezedett a reménytelenség arra a nemzedékre, melynek fiatal életszaka a múlt század ötvenes éveire esett.


Nekünk akkor serdülő fiataloknak reményünk, támaszunk, vigasztalásunk azokban a szomorú időkben az az ösztönszerű érzés volt, hogy nem veszhet el az a nemzet, melynek géniusza elsőrendű költőket teremt. Mohón olvastuk akkor Arany János műveit s ezeknek már a maguk belértékében rejlő üdítő erejét csudálatosan hatványozta az a körülmény, hogy a legmélyebb politikai depresszió korszakában jelentek meg.

Arany János hatása a magyar szellemre bizonyos tekintetben az előző nagyok, Vörösmarty és Petőfi hatásánál is mélyebb volt, nemcsak mivel költeményeiben a hamisítatlan magyar népies gondolkodásnak és érzésnek élénkebb lüktetését éreztük, mint akár magában Petőfiben, de mert e megnemesített népiességnek, a belőle kisugárzó fénynek hátteréül az abszolutizmus sötét éjszakája szolgált s ezekben a versekben - a sorokban és néha a sorok közt - egy végtelen honfifájdalom mélységes melankóliája rezeg végig.

Arany nemcsak hősi múlt idők homéroszi híradója volt, hanem dalaiból időnként a vigasztalan jelen elégiájának csendes zokogása hallatszott ki. Bizonyára önmagára gondolt, mikor Ossziánról éneklé: Ťnincs többé Caledonián nép, kit te felgyújts énekeddel!ť

*

Arany Jánosnak a fővárosba költözése csak 1860-ban következett be. Ekkor már az állami újjászületésnek némi gyenge reménysugarai tünedeztek föl a láthatáron. Mikor 1865-ben az Akadémia főtitkára lett s az Akadémia palotájában kapott lakást, ez időtájt az a körülmény, hogy Arany László fiatalkori barátaim közé tartozott, többször közelébe hozott a nagy költőnek. Ennek köszönhettem, hogy néha alkalmam volt szót váltani azzal a költővel, kinek első ifjúságom óta rajongó tisztelője voltam. Egy ízben levelet is kaptam tőle.

Ez 1873-ban volt, mikor nemcsak hivatalosan aláírt, de végig sajátkezűleg megírt levélben tudatta velem, hogy az Akadémia megválasztott nemzetgazdasági és statisztikai bizottságának tagjává. Arany nagyon komolyan vette s nagy pontossággal teljesítette a főtitkári hivatalával járó bürokratikus teendőket, melyek pedig oly kevéssé voltak alkalmasok arra, hogy méltóan betöltsék egy lángeszű költő idejét.

Lassanként Arany egészsége is mindinkább romlott s 1877-ben leköszönt hivataláról. Az Akadémia nem fogadta el ezt a lemondást, de Arany viszont 1877-től kezdve két éven át nem fogadta el a főtitkári fizetést. Midőn pedig végre 1879-ben fölmentették, még arra is nehezen volt rávehető, hogy a neki megadott tiszteletbeli főtitkári cím mellé legalább eddig használt lakását megtartsa. Ilyen idealista volt Arany János.

Körülbelül az alkotmány helyreállításának időszakában állott dicsőségének tetőpontján. Az 1867-i koronázás alkalmából Ferenc József őfelsége a Szent István renddel tüntette ki. A költő egy tréfás "rigmus" rögtönzésével fogadta ezt a kitüntetést, nem mintha a magyar irodalomnak a felség tényében megnyilvánuló megbecsülését nem méltányolta volna, hanem mivel ebben az időben egészsége már valóban romlani kezdett.

A baj ellen küzdő keserű humornak kifolyása, egy neme az önszatírának volt az a rigmus. A baj ellen persze hogy nem volt orvosság a magas kitüntetés! Még kevésbé volt orvosság arra a fájó sebre, melyet Juliska lányának, Széll Kálmánnénak nemrég bekövetkezett korai halála apai szívében hátrahagyott.


Csak unokájának, a kis Széll Piroskának kedvessége enyhítette némileg a kissé korán öregedő költő fájdalmát. Lányuk halála után a kis unokát a nagymama, a kedves és ritka okosságú Aranyné vette gondjai alá. A kis Piroska szeretett bejönni Laci bátyja szobájába, kinek szintén kegyence volt. Ilyenkor nekem is, ki gyakori vendég voltam Lászlónál, alkalmam volt ölbe vennem s dédelgetnem a rendkívül kedves gyermeket.

Rég letűnt időknek mélabús emlékei újulnak föl bennem mindannyiszor, ha a Múzeum-kertben álló Arany-szobor előtt elhaladva szemem e szobor egyik mellékalakjára esik, mely Széll Piroskát, - már mint viruló hajadont - ábrázolja.

Mert a kedves unoka korai halálával oly fájdalmat okozott az Arany-családnak, mely nem volt kisebb a Juliska lányuk elvesztése által okozottnál. Mikor, tisztelt olvasóm, az Arany-szobor előtt megállasz, gondolsz-e rá, mennyi meleg érzés és - mennyi fájdalom lakott e hideg érc-ábrázolta alakokban? S talán alig hinnéd, hogy az ércbe öntött Piroska apja, Széll Kálmán, egykori nagyszalontai ref. esperes Debrecenben nyugalomba vonulva ma is él.

Érdemes itt megemlíteni azt a különös véletlent, hogy két nagy magyar költő lányát egy-egy Széll Kálmán vette nőül: Vörösmarty Ilonát Széll Kálmán az államférfi, Arany Juliskát egy másik Széll Kálmán, ki nagyszalontai esperes volt.

Legyen szabad itt felemlítenem, amit Széll Kálmánról, a volt miniszterelnökről szóló egyik értekezésemben megírtam, hogy a vasmegyei régi nemesi Széll-családnak egy tagja, Széll István, költözött a 18-ik század második felében Bihar vármegyébe, Nagyszalontára.

Ennek utódai - kik már reformátusok voltak - 1836-ban Vasvármegyétől kérték s meg is kapták a nemességüket igazoló okiratot. A Széll-család e Bihar megyébe szakadt ágának sarja volt az a Széll Kálmán, ki Arany János veje lett. A két Széll Kálmán, a miniszter és a református esperes, nemcsak tudomással bírt a köztük fennforgó rokonságról, de tartották is ezt s tudomásom szerint Széll Kálmán miniszterelnöksége idejében Budapesten érintkeztek is egymással.


Széll Piroskának nem maradtak testvérei. Atyjának második házassága gyermektelen volt. De él Piroska nagybátyja, Széll György, nagybánya-kerületi esperes s ennek vannak fiai is, egyik dr. Széll Kálmán kolozsvári tanár. Valószínű, hogy a debreceni Széll Kálmánnak vannak, de esetleg a többi Széll-utódoknak is lehetnek Arany Jánostól származó levelei, vagy más emléktárgyai és kívánatos volna, hogy ezeket a nagyszalontai csonkatoronyban elhelyezett Arany-emlékek közé juttassák el.

Ami a különböző Arany-emlékeket illeti, a fővárosban a Múzeum előtti szobron kívül még egy dolog őrzi Arany emlékét: az az utca, melyben ugyan Arany nem lakott, de melybe lakása ablakából belelátott, s melyet halála után Arany János-utcának neveztek el.

A régi német világban ennek "Hochstrasse"volt a neve. Azért nevezték így, mert csakugyan magas út volt, azaz töltés, mely a Váci-úttól a Dunáig terjedve nemcsak útnak, de egyúttal az árvíz elleni védelmül is szolgált. Magyarul, nem egészen hű fordítással "főútnak" nevezték el. Az az utca tehát, mely ma Arany János nevét viseli s mely ez idő szerint a Lipótvárosnak egyik fő közlekedési ere, egykoron e városrész lakottabb részének mintegy határát jelezte.

*

Végül legyen itt megemlítve még egy epizód, mely nagyon jellemzi az Arany-családban uralkodott idealista világnézetet. Piroska gyászos elhunytának sajátságos utójátéka lett. Vita támadt Arany László és a Piroska atyja közt a Piroskát megillető vagyon tárgyában.

Ez elég jelentékeny volt, körülbelül százezer forintot tett ki. Elég gyakori eset, hogy örökösök amiatt pörösködnek, hogy mindegyik magának akarja az örökséget. Itt a fölött folyt a vita, hogy sem Arany László, sem a Piroska apja nem akarta Piroska után az örökséget elfogadni.

Hogyan intézték el ezt a sajátságos "pörös" ügyet, azt az öreg Széll Kálmán tudná megmondani. A másik fél, Arany László, fájdalom már szintén rég követte nagynevű atyját az örök némaság birodalmába, hová már régebben elköltözött anyja, Arany János hű élettársa.

E nemes hölgyet utolszor láttam, mikor nála 1882-ben Arany János halála alkalmából részvétlátogatásomat megtettem. Arany János családjából tehát ma már nincs senki az élők között. Ő csupán halhatatlan műveiben fog élni, míg e földön magyarok laknak.