Köllő Miklós - tragikus életút

A nyolczvanas évek közepén Zala György műtermében láttam először Köllő Miklóst. Vállas, inkább zömök, mint nyúlánk fiatal ember volt, s a mint fölgyürt ingújjal az aradi vértanúk szobrának egyik mellékalakja előtt állt, Meunier belga munkásaira emlékeztetett. A hasonlatosságot azonban csak a szépen fejlett fiatal test formái idézték elő; tekintetéből már nem a megszokott foglalkozásból támadó közönyösség, hanem akaraterő és a lelkesedés tüze sugárzott felém.

Kevéssel azelőtt tért haza a müncheni művészeti akadémiából, hol Knabl tanítványa volt s ugyanekkor tüntették ki az országos kiállításon nagy zsenialitásra valló fafaragványaiért. Zala György arra nyujtott neki módot és alkalmat, hogy vezetése alatt monumentális szoborművek mintázásában kisérelje meg az erejét. A fiatal székely, fajának lelkesedésével és kitartásával fogott ehhez a munkához.

Kora reggeltől késő estig forgatta a mintázó-fát, s elmerűlt az előtte álló modellen, hogy az élő testnek egyetlen lényeges formája se veszszen el az agyagmintán. S a mikor ezt a nagy figyelmet követelő munkát elvégezte, nem pihenésre vagy szórakozásra gondolt, mint fiatal művésztársai, hanem magához kérte valamelyik jó ismerősét vagy barátját, hogy róla arczképet mintázzon. Fiatal emberben még ritkán láttam ennyi lelkesedést és akaraterőt.

A teremtés vágya űzte, zaklatta szakadatlanúl. Valami nagyot, valami meglepőt szeretett volna alkotni már abban a korban, mikor az egyívásúak még csak a mások gondolatainak kidolgozására, vagy nagy példányképek utánkészítésére gondolnak. És hitte, hogy tehetségét sikerűl is érvényesítenie, mert hiszen a szépművészetek iránt mind nagyobb és nagyobb érdeklődés mutatkozott hazánkban, a szoborművek nemcsak itt a fővárosban, hanem vidéken is folyvást szaporodtak.

Köllő Miklós részt vett csaknem valamennyi pályázatban, s művei nem is maradtak észrevétlenűl, mert megnyilatkozott bennök a művész élénk temperamentuma; a megbizatást azonban rendesen mások kapták. A fiatal művész eleinte nyugodtan vonúlt vissza, majd később érkezett az az időpont is, a mikor kételkedni kezdett tehetségében. Már-már sajnálta, hogy valaha nagyobb művek alkotására gondolt, s nem maradt meg első foglalkozása: a fafaragás mellett.

A művész eképen soha sem jutott abba a szerencsés helyzetbe, hogy a lelkében élő eszménynek megfelelő kifejezést adhasson. Még legjobb munkái sem állanak azon a színvonalon, a melyet elérhetett volna, ha több nyugalommal és kellő segédeszközökkel dolgozhatik.

A helyzet szigora sok tehetséget lenyűgözött már, de anynyi fájdalmat talán senkinek sem okozott, mint ennek a fiatal művésznek, ki a nagy ambíczió és tettvágy mellé még túlon-túl érzékeny szivet is örökölt. Mikor látta, hogy szép terveinek megvalósításáról egyenként kell lemondania és sorsa arra kárhoztatta, hogy kisebb igényű föladatok megoldásában forgácsolja szét tehetségét: sok csalódásának keserűségét a családi élet örömeivel igyekezett megédesíteni.

Azt óhajtotta, hogy szerető feleség mosolya, apró gyermekek édes csevegése vidítsa föl a robot-munkának unalmát. Egy ideig volt is része a házi tűzhely örömeiben, s egyik-másik dekoratív munkájában nyilvánúl is az a lendület, melyet csak az elégedettség és lelki nyugalom szokott megadni; a sors azonban mintha csak megbánta volna, hogy derűt és vidámságot vitt a művész ottonába, rövid idő alatt mind a három gyermekétől megfosztotta.

Ez a csapás épen elegendő volt arra, hogy az örökké magába mélyedő, a meghasonlásra különben is hajlandó művész-ember idegeit összezúzza. Köllő még e nagy veszteségek után is hozzá űlt koronként a munkához, de a véső és a mintázó-fa csakhamar kihullott reszkető kezeiből. Nem az az ember volt többé, a ki átgondolt és átérzett dolgokat alkothatott volna. Látták ezt barátai, de legjobban látta maga a szegény művész, ha nyugodtabb pillanataiban, nagy ritkán megjött a kedve a dolgozáshoz.

Élete nem volt többé élet, csak elszomorítóan kínos vergődés. A kik az egykori nagyratörő fiatal művészt közelebbről ismerték, aggódva várták a katasztrófát: a lelki egyensulynak mindennap bekövetkezhető teljes fölbomlását. Talán sejtette ezt a véget maga a művész is, midőn szomorú elhatározása megfogamzott, hogy fegyvert emeljen maga ellen. Nem volt mit keresnie többé a földön, mihelyt azt érezte, hogy energiája kialudt és keze örökös tétlenségre van kárhoztatva. A halál neki megváltás volt.

Sz. T.