Új ellenfél – régi ellenség

A világ összes vezető férfia között egy se volt, a ki annyi magasztaló szónoklatot tartott volna a béke áldásairól és a háború borzalmairól, mint W. Wilson, a hatalmas amerikai köztársaság elnöke. De egyben nem volt senki, a ki annyit tett a háború elnyujtása érdekében és a béke megakadályozására, mint ugyancsak ez az államférfiu.

Ha Amerika valóban meg is tartja azt a semlegességet, a melyet fogadott, a háború immár csak véres emlék lenne mindnyájunk számára. De Wilson elnök úgyszólván attól a pillanattól kezdve, a melyben semlegességi nyilatkozatát megtette, semmibe se vette a semlegesség összes tiltó rendelkezését. Amerika kiapadhatatlan bőséggel szállította ellenségeinknek mindazt, a minek szállítását hadviselő felek számára a semlegesség paragrafusai a legvilágosabban tiltják. És abban a pillanatban, a melyikben Németország foganatban vette az egyetlen hatásos eszközt e nyilvánvaló visszaélés lehetetlenné tételére, Wilson elnök kardot nyomott nemzete kezébe és nyilt ellenségeink közé sorakoztatta.

A talajt erre az állásfoglalásra gondosan előkészítette. Már akkor, a mikor még semlegességről és békéről prédikált, Wilson elnök szó és a legkisebb ellenvetés nélkül, sőt jó szemmel nézte, hogy az amerikai közvéleményt szakadatlanul ellenünk bujtogatták. Nekünk érintkezésünk Amerikával alig volt. A mit Amerika népe rólunk és a háborúról hallott, azt mind ellenségeink és elsősorban Anglia szájából hallotta. És az amerikai kormány soha egy szóval a szörnyű hazugságokat meg nem czáfolta, soha arra módot, hogy az eláltatott közvéleményt az igazságról tájékoztassák, nem adott. Az első, a ki az elnöknek ezt a politikáját fölismerte és azt a maga becsületes meggyőződésével és a vallott semlegességgel összeegyeztetőnek nem találta, maga Wilson külügyminisztere, a köztársaságnak az elnök után első állami méltósága: Bryan volt. Bryan ott is hagyta nagy állását, de viszont ez utjától el nem térítette. Tovább folytatta, már nem is homályos politikáját, a míg ellenségeink titkos szövetségeséből szövetségesünknek, Németországnak nyilt ellensége lett. A ki azt prédikálta, hogy a világ számára a béke megszerzését érzi szent hivatásának, nem nyugodott addig, a míg saját országának meg nem szerezte a – háborút.

A szemlélő előtt a dolog szinte úgy fest, mintha itt egy rég megállapított programm végrehajtásáról lenne szó. Anglia, hogy Németországot legyürje, harczba vitte ellene szinte egész Európát. De a dolog nem ment. Hasztalan vérzett el Francziaország és Oroszország, hasztalan lett árulóvá Itália és betörővé Románia, sőt hasztalan állt személyesen munkába maga Anglia is, a győzelmet a mi kezünkből kicsikarni nem tudta. Oroszország szörnyű belső válságba jutott, a melynek a végső következése még nem látható. Japán nem hajlandó fejjel nekimenni a falnak, Anglia tehát a kétségbeesés erejének végső megfeszítésével új légiókat toboroz. Rákényszerítette Khinát, hogy szakítson Németországgal és kardot rántat Amerikával, talán kevésbé azért, mert a kard hatásában vagy erejében bizakodnék, hanem – más spekuláczióból. Amerika háborús föllépésének hatását Anglia – Szentpéterváron várja. Ott akarja újra fölgyujtani a lankadó harczi kedvet azzal, hogy rámutat az új gazdag és hatalmas szövetségesre. Az orosz háborús párt erejét kivánja növelni Amerika állásfoglalásával és Wilson tulajdonképpen Miljukovnak és az új hatalom örömében mámoros társainak tesz szivességet – Anglia szolgálatában.

Lesz-é foganatja ennek a törekvésnek, oly kérdés, a melyre az idő fogja rövidesen megadni a választ. Amerika messze van: a Végzet pedig, a melynek döntenie kell a hároméves viadal sorsáról, közel. A mi dolgunk nem a jósolgatás. A mi dolgunk, hogy rendíthetetlen hittel bizzunk és teljesítsük nagyszerü kötelességünket, a melynek szolgálata annyi dicsőséggel koszorúzta idáig is diadalmas zászlóinkat.