A Föld történelmének azt a részét, melyből ugynevezett „kövületek” alakjában állati és növényi élet nyomai maradtak ránk, az ujkori kutatás nagy részekre tagolja. A tudósok megegyeztek abban, hogy a Föld történetének legrégibb darabját „első kor”-nak nevezik; ami ez előtt történt, az mind bizonytalan és homályos. Az első kor előtt még a Föld izzón folyékony állapotban lehetett, s aztán lassanként szilárd kéreg formálódott rajta s végül a vizgőz tengerré vagy folyóvizzé csapódott le. De már az első kor végén a Föld nagy területeit, föl egészen a sarkokig, azoknak a páfrányóriásoknak az erdei boritják, melyeknek szénné feketedett kövületei a kályháinkat melegitik s éjszaka nekünk világitanak.

A „másodkor”-ral kezdődik az állatvilág korszaka. Kifejlődött a csuszómászók fajtája, mai krokodiljaink és gyikjaink ősei, valóban szörnyü alakokban. A csuszómászók egyik ágából fejlődtek ki aztán tovább a madarak, másik ágából pedig az emlősök, vagyis a melegvérü állatok, melyekkel a természet legérdekesebb vonala kezdődik, - és vezet föl, egészen az emberig. A következő „harmadkor”-ban még nagyon sajátságos volt a Föld állatvilága és erősen különbözött a maitól. Ezt a harmadkort ismét három részre osztják a tudósok és középső korszakát „miocénkor”-nak nevezik. Ekkor még egészen mások voltak Európa éghajlati viszonyai, mint ma; legtöbb vidéken olyan meleg volt, hogy a pálmák és a többi trópikus növények is pompásan virulhattak rajta. És ahogy ma Afrika és India, meg Borneo mocsaras erdeiben: éppen ugy tanyáztak akkor a svájci, rajnai és francia őserdőkben is a vastagbőrüek – az elefántok és orrszarvuak – tömérdek csodái, meg a hiénák és tigrisek, a medvék és oroszlánok, a vizilovak és szarvasok ősei.

De micsoda kolosszusok voltak ezek az „ősök” a mai ivadékokhoz mérten! A mamut és a masztodon neve még ma is fogalma és kifejezője a roppant nagy, rettentő állatnak, az óriásnak, amelytől megszédül a fantázia. Mert valóban olyanok voltak ezek az őskori állatok, mint egy-egy emeletes ház, amely, ha megindult, messze darabon rengett lábai alatt a Föld…Hogy élt-e már ember is abban a korban: nyilt kérdése ma még a tudománynak. Kiváló tudósok határozottan állitják, hogy igenis: az ember már megjelent a miocénkorban, - a harmadkor középső szakaszában – mert a miocénkori rétegekben sok olyan tüzkődarabot találnak, amelyeken látszik az emberi kéz munkájának a nyoma. És ezek a tüzkődarabok – jobbára ökölkövek és dárdahegyek – beszédes bizonyságai annak, hogy az ember élete nem lehetett „paradicsomi” e rettentő szörnyetegek között, hanem állandó veszedelem volt, örökös küzdelem a megélhetésért, az életért, százszorta erősebb, félelmetesebb vadállatokkal.

Itt van például a titanotherium, melynek rekonstruált képét bemutatjuk olvasóinknak; az olyan átmeneti forma volt a bivaly és az orrszarvu között, lomha és esetlen állatóriás, amelynek koponyájában beletört tüzkőszilánkot is találtak. – ami annak a jele volt, hogy az ősember vadászott rá, meg merte támadni ezt a félelmetes tömeget, kezdetleges kőfegyvereivel, és bizonyára el is ejtette. Hiszen a szintén ilyen nagy és rettentő agyarakkal fölfegyverzett mammutra is vadászott, azt is elejtette és élt a husából, mert az ősember is ragadozó, husevő emlős volt!

A fantázia elszédül, ha visszaszárnyal ebben a korba…A mai elefántnál háromszor-négyszer nagyobb, óriási állatkolosszusok rengetik nehéz járásukkal a földet, fülethasogatóan tülkölnek, orditanak, beharsogván erdőt és mezőt rettentő üvöltésükkel. S ahogy a 10-15 méter magas szörnyetegek kiszáguldoztak a füves rónára, ennek gödreiben és barlangjaiban talán reszketve huzódott meg az ősember, - de egyuttal mohó vággyal szorongatta a kőbaltáját is, lesvén a kedvező alkalmat, amikor lecsaphat vele szorult helyzetbe jutott áldozatára…Ah, ha a mocsárba tévedt egy-egy ilyen mozgó hustorony: micsoda boldogság és nagyszerü öröm lehetett az ősembernek! Ha meghallotta a halálos veszedelembe került állat rémes üvöltését, - hogyan futott versenyt a széllel az ősember, hogy le ne késsen a pompás lakomáról, melyre vele együtt sereglettek össze az erdő, a mező és a levegő vadjai! …

És aztán, a nagy lakoma végeztével, mikor barlangjába vonult az ősember, belevilágitott a sötét éjszakába a szent családitüzhely lobogó fénye, mely körül barlangi medvék és oroszlánok üvöltenek, meg az éneklő hattyu szól. S a tüzhely mellett nyugodtan sütkérezik az ember. Nem irigyli már a rinocerusz orrszarvát, a mamut agyarát, az oroszlán félelmetes fogait: hiszen az az érckemény kövek nagy tömegéből oly fegyvereket készithet, melyekkel, mint fejedelem, veri le félelmetes ellenfeleit. Elindul hóditó utjára a maga csinálta, maga élesitette fegyverre és mindent legyőz: először az orrszarvut, majd a mammutot, aztán az oroszlánt és végül a Földet is, - mindennel, ami rajta él…

Mindent és mindenkit, - csak önmagát nem. Az ember, aki pedig testvére és osztályosa a létért vivott nehéz küzdelemben…Mikor elfogynak a fenevadak, akkor önmagára támad, a saját fajtájával hadakozik és öl, gyilkol, mert igy kivánja ezt őstermészete, mert örökös küzdelemre hajtja a nyughatatlan, forró vére. Végig a századokon és évezredeken, hosszu irtóháborukból telik ki a „husevő népek” története. Egy-egy emberöltő, vagy legfölebb félszázad után, ujra meg ujra kilobban az ősi vadság az emberből, s a XX. Század „husevő népei” épp oly vad elszántsággal marcangolják egymást, mint a kőbaltás ősember tépte és marcangolta a titanotheriumot – százezer esztendővel ezelőtt! A titanotherium átlagos sulya – a tudósok hozzávetőleges számitása szerint – körülbelül 50 tonna lehetett. Husa megtöltene négy vasuti kocsit és ha a mai husárak szerint mérnék ki, akkor megérne 25.000 koronát.