A Kerenszki-offenziva

Julius elsején fölharsant az orosz ágyúk menydörgése Galicziában és a puskagolyók zápora követte a dörgést. A forradalmi Oroszország, a mely elsőnek harsogta világgá a minden hódítás nélkül és minél hamarább megkötendő béke jelszavát, szinte ugyanazon a napon, a mikor szoczialista békedelegátusait vonatra ültette, hogy Stockholmba utazzanak, megfuvatta a trombitákat a fronton és rohamra kergette a katonáit, épp oly irgalmatlanul, mint a hogyan az atyuska nevében a tüzbe hajszolták őket.

Hirtelen jött a támadás, de, hála Istennek, nem váratlanul. Meglepni bennünket nem tudott, bár ez nyilván bent volt az orosz kormány számításában. Az előzményeket tudjuk. A mióta egy sikeres forradalom a hadkeverő czári uralmat a hatalomból letaszította és a kormány, a mely a rettentő vereségeket szenvedett Oroszország élére kerülve a béke akarását hirdette programmjául – a harczi tevékenység a keleti fronton szünetelt.

Az ezer válság lázában égő Oroszországot – jeléül és bizonyságául annak, hogy kivívott szabadságát az egész emberiség érdekében becsesnek és megóvandónak tartjuk – nem bántottuk. Időt hagytunk neki, hogy az új rend, a mely a szabadság tiszteletét és a béke kivánatosságát hirdette, megszilárduljon és az átalakulás, a mely a folyton fenyegető zsarnoki birodalmat egy jó szomszéd nemzetté formálja, zavartalanul mehessen végbe.

Nem így történt. A forradalmi Oroszország élére jutott hatalom másként beszélt és másként cselekedett. Folyton a békétől szavalt, de e mellett engedelmes eszköze lett ántántbeli szövetségeseinek, a kiknek az volt az érdeke, hogy Oroszország továbbra is verekedő zsoldosuk maradjon. A hatalom szédületében a szoczialista forradalmi békeapostol: Kerenszki úr is – hadügyminiszter lett és hadiparancsát, a melylyel támadásra kergette csapatait, a legzsarnokibb czár is aláírhatta volna.

Hogy az orosz offenzivát szövetségesei parancsolták rá Oroszországta és hogy az offenziva hire az orosz nemzetben izgalmat, nyugtalanságot és elkeseredést támasztott, elhisszük. De a mi szempontunkból ez kevésbbé fontos, mert csak azt bizonyítja, hogy az orosz kormány egészen Anglia kezében van és az orosz nép akaratánál az angol akarat Szentpéterváron hatalmasabb. Az orosz népet tehát mindaddig, míg a nyakán tűri ezt az idegen pórázon tartott kormányt és engedelmeskedik neki, önálló tényezőnek nem számíthatjuk és a szavára nem adhatunk.

De igenis jellemző az orosz offenziva kisérlete elrendelőjének: az ántántnak a helyzetére. Döntő sikerrel az orosz hadsereg megmozdulásától az ántánt bizonyára maga se kecsegteti magát. A legfőbb reménységüknek ellenségeink maguk is Amerikát vallották: a győzelmes erőt a tengeren túlról várják. Ám Amerika fölkészülése még hosszú hónapokat igényel, az ántántnak tehát minden okosság várakozást parancsol, a mig a nagy segítség megérkezik. És ime mégis mi történik? Anglia lázas sietséggel támadást parancsol minden vonalon könyörögve, biztatva és fenyegetve rohamra kényszeríti összes szövetségeseit. Mit jelent ez? A felelet nyilvánvaló. Hindenburg, a ki soha könnyelmüen nem nyilatkozott, a minapában Bécsben ezt a kijelentést tette:
- Ellenségeink immár nincsenek abban a helyzetben, hogy várni tudjanak, a mig Amerika segítsége megérkezik!

Ez a helyzet valósága. Az orosz offenziva önön vérébe ful, a hogyan belefuladt az olasz meg a franczia. De a buvárhajóknak mindennap megvan a maguk dús aratása és Angliának mindennap egy-egy ere pattan el. A katasztrófa közelebb van, mint Amerika és hamarább odaér. Ezért van sürgősen szükség az utolsó, kétségbeesett próbára, - ha még oly kétes is a kimenetele.