Fenn az ernyő, nincsen kas

Kezembe veszem az ujságot.
Tiltakozó gyülés itt, tiltakozó gyülés amott, panasz, sóhaj kel minden ajkon. Miért?

(Ez a három mondat lehetne egyéni hangú helyzetjelentés bevezetője.
Lehetne moralizáló vagy humanitárius elemzésé is. Lehetne 2008-ból való, de 101 éve írták. Ennyire időt állóak lennének a szavak, vagy inkább az életvitelben térnek vissza-vissza hasonló elemek?)

A hitel homokbuczkáin épül fel itt minden, adósság és adósság terhe alatt szorong itt minden existenczia.

(Értem már, sok a mínusz.
Ma is sok. Három-négy éve meg azért cikkeztek, hogy kevés a hitelkihelyezés, hogy a pénzintézetek nem akarnak vidékre menni, hogy a gazda hitel nélkül nem tud kilépni az ősi földtúrás gúzsbakötöttségéből. Aztán végre megmozdultak a bankok, és adtak.)

Az Andrássy-utnál vagyunk.
Nagyszerűen illeszkedik bele a város testébe. Előkelő fogatok robognak, csupa fény, ragyogás és jólét terpeszkedik el lomhán széles aszfaltján, néhány házzal jobbra pedig benne vagyunk az ósdi Ghettóban, a hol rozzant házak bámulnak bele ebbe a piszkos, szürke világba, mely garasok után fut. 

Csupa ellentét, ellentmondás, mely szinte szélhámosszerüen illeszkedik bele a ház és utczasorok tömkelegébe.

(A nagyvárossá válás kontrasztjai. Szembeötlőek. Azok ma is.)

Fenn az ernyő, nincsen kas!

(Mint a középkorban, amikor a kereskedők egyik kirakodó vásárról a másikra járva az olyan szekér fölé is felhúzták az ernyőt, amelyen nem volt kas, azaz nem volt olyan árucikk sem, amelyet az esőtől, naptól védeni kellett volna. Becsapta a világot, csak a látszat volt valóságos.)

Szélhámosdi ez a mi életünk, ahogy megszoktuk, a hogy éljük.