Saturnus gyűrűjének változó voltáról

Ismeretes dolog, hogy a Saturnus gyűrűje nem összefüggő egész, hanem több egymástól elválasztott gyűrűrendszerből áll. Még 1670 körül észrevette Cassini, hogy éles fekete vonal osztja két részre a gyűrűt. Ezen úgynevezett Cassini-féle osztásvonalon kívül később Encke is felfedezett egyet. A mult század első felében Galle a berlini refractor segélyével megállapította, hogy Saturnus belső gyűrűje is két részből áll.

A mechanikai ismeretek tökéletesedésével felmerült a kérdés, mi tartja egyensúlyban a gyűrűt? Laplace mutatott reá először, hogy ha az egyes gyűrűk tényleg gyűrűk és nem különálló testek, akkor nem maradhatnak stabilis egyensúlyban, mivel kis bolygók és nagy bolygóknak változó helyzetével járó változó vonzás az egyensúlyt megzavarná s így a gyűrűk testére zuhannának. Ebből Laplace a gyűrűk alakjának szabálytalan voltára következtetett.

Maxwell a mult század második felében kimutatta, hogy az egyes gyűrűk nem lehetnek szilárdan összefüggő testek, sem cseppfolyósak, mint ezt néhány évvel korábban két másik angol csillagász gondolta, hanem hogy az egyes gyűrűk oly kis bolygókból vannak összetéve, melyek kicsinységüknél fogva directe nem láthatók. Maxwell bizonyítása azonban nem teljesen szigorú.

A szigorú bizonyítást Seeliger adta photometriai elméletével, melyet Müllernek igen gondos photometriai megfigyelései támogatnak. Keplernek 1895-ből való spectroscopiai megfigyelései is támogatták ezt a felfogást. Szerinte a gyűrű különböző részei Kepler törvényei szerint mozognak, miből következik, hogy az egyes gyűrű apró testecskék halmazából állanak. Az alkotó részecskék pályái Saturnus holdjainak befolyása alatt változásoknak vannak alátéve.

A holdak fényének változásából, mely akkor állott elő, mikor egy-egy hold az első gyűrű mögül a másik mögé mozgott, következtethető, hogy a gyűrűk átlátszatlanok. Ennek ellenére a gyűrűk tömege Saturnuséhoz viszonyítva annyira kicsiny, hogy hatása a bolygó holdjainak mozgatására eddig nem volt kimutatható, miből következtethető, hogy a gyűrűk felhőszerű anyagból állanak, mely szükségképpen változásoknak van alátéve.

Deslogesnek 1909-től 1913-ig terjedő megfigyelései, melyeket egy 20 hüvelyk nyílású távcsővel végzett, szintén igazolják ezt a feltevést. E megfigyelések szerint a Cassini-féle oszlás helyén a gyűrűk szélei egyszer simák, máskor szakadozottak. Az Encke-féle oszlás közelében pedig a gyűrű hol simának, hol két-három szakadással bírónak mutatkozott, a szakadások helyei a gyűrűn változtak. A belső fényes gyűrű Desloges és Fournier szerint sokszor szürke foltokat mutatott s e megfigyeléseke azt is igazolják, hogy a belső gyűrű helyzetváltozással bíró oszlásokat mutat. Mindezen tünemények a gyűrűrendszer instabilis voltára utaltak, melynek exact mechanikai értelmezése még megoldatlan probléma.