Ellenségeink válsága

Meg lehet állapítani, hogy az ántánt vezető hatalmainál olyan riadalmat és megdöbbenést még az egész világháború egyetlen eseménye se okozott, mint az isonzói olasz hadseregek katasztrófája. A megdöbbenés Párisban és Londonban nem volt kisebb, mint akár Rómában vagy Milánóban. Az angol miniszterelnök, Lloyd George, és a franczia köztársaság elnöke Poincaré, a mint a rettentő hírt megkapják, rögtön csomagolnak és sietnek az olasz fővárosba.

Angol és franczia lapok vetekedve esküdöznek, hogy Olaszország minden segítséget megkap a szövetségeseitől és csakugyan küldik is lóhalálában a franczia és angol divisiókat Itáliába. Természetesen csak annyit, a mennyit lehet. És ennek a lehetőségnek bizony már határai vannak. A mi rettenetes ütésünk egy csapásra több, mint háromszázezer katonájával és közel kétezer ágyújával tette gyengébbé és szegényebbé az olasz haderőt, a mely csökkenetlen egészében se tudott helyt állani szörnyű rohamunknak. Az olasz hadsereget tehát nagyobbá és még jobban fölszereltté kellene tenni, mint a milyen volt, hogy megállhasson. Ezt azonban szövetségesei még csak igérni se tudják, annyira nyilvánvaló, hogy ez lehetetlenség.

Mert ne feledjük: mi minden történt a háborús évek folyamán. Rettenetes tette volt az ántántnak, a hogyan ravasz és elszánt diplomaták az erkölcstelenség minden eszközével összekovácsolták. De ezt a szörnyá óriást sikerült alaposan megsoványítanunk. Apróbb czimborái: Belgium, Szerbia, Montenegró, Románia megsemmisültek. A legnagyobb, a kétszázmilliós Oroszország új forradalom lázában ég, a mely megbuktatta az ántánt szolgáit és békét követel. Amerika messze van és kissé lassan siet. Csak Anglia és Francziaország rohanhat a borzalmas sebet kapott Olaszország támogatására.

De Anglia és Francziaország már esztendők óta hasztalanul vérzik abban a keserves igyekezetben, hogy a németet Francziaország és Belgium földjéről kivesse. Erre is képtelen. Miképpen legyen hát arra képes, hogy Olaszországban diadalt arasson a mi győzedelmesen előreviharzó hadainkon? Ki hiheti józan észszel, hogy ha az egyetlen fronton nem tudott győzni, győzni fog, mikor erőit meg kell osztania, két frontja valamelyikén?

De ha Olaszország összeomlik: összeomlik az egész ántánt, még mielőtt Amerika csapatai hajóra szállanának. Innen a halálos rémület és a kétségbeesett igyekezés. Ezért rohantak Lloyd George és Poincaré Rómába könyörgéssel, biztatással, igéretekkel és fenyegetéssel arra bírni az olasz királyt és kormányt, hogy tartsanak ki az utolsó emberig és inkább adják pusztulások országukat, semhogy, belátván a helyzet valóságát, békét kérjenek a diadalmas ellenségtől. Nekik nagy érdekük, hogy Olaszország feláldozza magát, mert ellenkező esetben minden erőnk reájuk viharzik, és nemcsak Francziaország roskad össze, hanem Anglia is a maga testén érezheti a háborút, melyet idáig Calais birtoka lőtávolon kívül tartott.

Maguk a franczia és angol lapok kénytelenek bevallani, hogy az ántánt a világháború legválságosabb idejét éli és egészen más hurokat pengetnek, mint még csak igen rövid idővel ezelőtt. De a kudarcz dühe még forr bennük és még kétségbeesetten kapaszkodnak reményeikbe, a melyek már annyi csalódásba fultak. A jelszavuk már nem a győzelem, hanem: a kitartás, a kivárás addig, a míg mi gazdaságilag összeroskadunk. Ezt a szivességet azonban mi nekik meg nem teszszük.

Csak a legtökéletesebb vakság láthatja olyannak a helyzetet, hogy ez még javukra fordulhatna. A bűnös vezérek lehetnek ilyen vakok: népeik szeméről azonban hova tovább csak tekint a mesterséges hályog, a melyet rátapasztottak. Szerbiának meg Romániának is ígérték a biztos segítséget és akkor még sokkal bővebben volt miből ígérni. Mégse tudták feltartóztatni végzetük betelését. Mit igérhetnek Olaszországnak, a mivel lelket önthetnének bele: Belévitték a bűnbe: a bünhödést róla el nem háríthatják. A mentség csak egy lehet töredelmes belátás, vezeklés és a mi nagylelkűségünk.