Derengés

A világháború leghatalmasabb frontján, a Keleti tengertől a Fekete tengerig húzódó közel kétezer kilométeres harczvonalon immár hidegen merednek a levegőbe az ágyúcsövek és nem ropognak a puskák. Nem a tél némította el őket. A pihenő csendben nem új csatára készülnek, hanem a vezéri sátrakban, a hol immár egy asztalnál ülnek a szemben álló hadak parancsnokai, arról folyik a szó, hogy egyáltalában legyen vége a véres viaskodásnak és holnap baráti jobbot nyujtsanak egymásnak azok, a kik tegnap még fegyverek hegyével keresték egymás szivét.

A fegyverszünet még nem a béke. De a fegyverszünet már a pitvara a megértés házának és a pitvarból az ajtó a béke szobájába nyilik. Az olajágas Béke még nincs bent a maga szobájában, de már ott áll a küszöb előtt. Fekete hatalmak még kétségesett dühvel és szemérmetlen ravaszsággal kisérleteznek, hogy elriasszák onnan, vagy lángba borítsák fölötte a tetőt, de kisérleteik mennél kétségbeesettebbek, annál kevesebb reménységük lehet a sikerre.

Szilárd bizalommal hisszük, hogy a tárgyalások, a melyek az orosz és a román fronton a harczi zajt fölváltották a forrón óhajtott sikerhez vezetnek. Az orosz forradalom, a mely a múlt véres örvényébe taszította a czárizmus uralmát és megszabadult azoktól, a kik intézését magukhoz ragadva álnok módon továbbra is idegen érdekek szolgálatába akarták hajtani, megtalálta a maga igazi vezéreit és igazi hivatását: a nép akaratának érvényesítését. És az orosz nép, ellentétben az egykori czárizmus véres törekvéseivel, a melyek oly szörnyű szerencsétlenségbe és határtalan szenvedésbe sodorták, békét akar, hogy kivívott szabadságát élvezhesse.

A román nemzet maradványa nem tehet mást, mint ehhez alkalmazkodik. Ez az ország, a melynek kormánya, külügyminiszterünk szavai szerint a szakadatlan árulások politikáját folytatta, rettenetes árat fizette végleges ostobaságának és erkölcsi gyengeségének. Saját hatalma sorsa intézésére nincsen. Az egyetlen, a mivel a még menthetőt menteni tudja, sürgős csatlakozása volt az orosz béketörekvéshez, mert külömben pillanatok alatt a teljes megsemmisülés katasztrófája várt volna rá.
Igy állnak a dolgok keleten és északon, míg délnyugaton a másik áruló, Olaszország tragédiájának új fölvonása indul. A szünet Itália földjén való előnyomulásunkban véget ért és még az ellenálló olasz falat Tirol alatt hőseink új, szörnyű csapásai döngetik.

Hasztalan az ántánt segítsége, hogy talán az új hadvezér a bukott Kadorna helyén; az olasz hadsereg új vereségek alatt roskadozik. Vajjon ez az elcsábított, árulásba és romlásba vezetett nép is megérti-é még idejében, mi az egyetlen módja annak, hogy azóta bizonyára keservesen megbánt büneiért ne teljes pusztulásával lakoljon? Lesz-é elég erkölcsi ereje, hogy igazságot tevén azokon, a kik ostobán és gonoszul a végzetbe taszították, a töredelmesség útjára lépjen és alázatos belátással engesztelje meg a sorsot, a melynek megtorló hatalmát magára felidézte? Mennél előbb teszi annál jobb neki, mennél később, annál keservesebb.

Csak Párisba és Londonban esküdöznek még tajtékos szájjal az ő „győzelmükre” azok, a kik az emberiség e legnagyobb szerencsétlenségének bünszerzői voltak. De a szavuk már otthon se hangzik el ellentmondás nélkül. Londonba Landstowne lord, volt miniszter, a legsúlyosabb szavú politikusok egyike nyiltan zászlót bontott egy olyan megoldás mellett, a mely a megegyezésen alapuló békével akarja a háború végét és a dühös felriadás, a mely Lloyd George-ék részéről a szavát fogadta, mindennél biztosabb jele annak, hogy sokan, nagyon sokan állanak mögötte.

Nagy, fontos és az egész emberiség sorsára beható események érnek most az idő méhében és lehet, hogy mire a karácsonyi gyertyák fénye kigyúl, e szent világosságban olyan dolgok születését látjuk majd, a melyek eljövetele szivünk régi, kedves reménysége volt. És e világosság ellen Amerika is hasztalan gyujtogatja a sötétséget.