|
Az ifjú Zola.
Külföldi folyóiratokból
Éhezve s fagyoskodva húzódik meg padlásszobájában és barátait pumpolja. A bohémélet kicsapongásait elkerüli, úgyszólván nem is ismeri az úgynevezett bohéméletet s midőn a vidéki Césanne arra kéri, hogy párizsi szerelmeiről beszéljen, beismeri, hogy a szerelem csak álmaiban jelenik meg. Egyetlen gyöngeségéről tesz csak említést: szinte hallatlan lustaságáról, elnézi Párizs háztetőit s álmodozik, vagy olvas.
Montaigne éles és világos eszét kedveli s a romantikusokat, kiknek tagadhatatlan hatása alá kerül. Ebben az átmeneti korszakban ő maga is romantikusnak tekinti magát, ki felszabadult a klasszicizmus formabilincsei alól. Hugo, George Sand, Lamartine, Musset foglalkoztatja, de miként a klasszicizmusról azt írja egy helyen, hogy a pedáns alexandrinus feszes grandezzájával már a gyomrát nyomja, a romantikusokat se fogadja el minden kritika nélkül. Verseket ír ebben az időben.
Sok, sok verset, néhány ezret. Egyik eposza, a L'Aérienne ezerkétszáz versből áll. Azonkívül rengeteg lírai vers kerül ki a tolla alól, ábrándos, forró vágyakkal telített versek, melyeknek legnagyobb része ismeretlen előttünk, mert többnyire sötét vidéki újságokban vagy utolsó rangú bouleverd lapokban jelentek meg és sohase gyűjtötték össze őket.
Amit Zola maga mond leveleiben, abból kitűnik, hogy Zola a versekben szolgai hűséggel utánozta romantikus példáit. E versírás közben készült el Zolának egy erősen lírai prózamunkája, egy mese (La fée amoureuse), melyet Zola maga nem vett komolyan, amely pedig ma irodalomtörténeti fontosságú, jelentvén az átmenetet a versírótól a nagy regények komponálójához.
Ez a mese más kisebb novellákkal együtt "Contes "ŕ Ninon" címmel jelent meg s megalapította Zola ifjúi hírnevét, a többi novellát is bizonyos szelíd kedvesség és halk szentimentalizmus jellemzi, a nagyközönség, jogtalanul elfelejtette őket, de irodalmi gourmandok számára ma is ingerlő falatok.
El kellett hagynia barlangját, érintkezésbe kellett lépnie az emberekkel, szakítania kellett szemérmes tartózkodásával, az ifjú költő, kinek ítéletei a világról s emberekről addig apriorisztikusak voltak, közvetlen kapcsolatba került az élettel s megtanulta használni az eszét s könyökeit. Barátokat és barátnőket szerez s mialatt állandó éberséggel figyeli az embereket, hozzáérik önmagához.
Akár emberekről, önmagáról, barátokról, futó ismeretségekről, akár emberi kapcsolatokról, szerelemről, házasságról vagy festészetről, színházról, vallásról ír leveleiben, mindig az a már szinte pedáns törekvés jellemzi, hogy tárgya legmélyére hatoljon s világosságot teremtsen körülötte. Az emberekkel való érintkezés arra ösztönzi, hogy akaratát végre tettekben nyilvánítsa. Elhagyja a révhivatalt s Hachette könyvkereskedőnél vállal állást.
Ekkor már nem félszeg, hamar kétségbeeső gyerekköltő az az ifjú Zola, ki kéziratait - cikkeket, beszámolásokat, novellákat - visz a szerkesztőségekbe és kiadókhoz s akivel színházigazgatók előszobájában és újságírók kávéházi asztalánál találkozhatunk. Tudatosan, de fennhéjazás nélkül, mosolyogva fogadja a visszautasításokat s máshol próbálkozik. Amint így töprengés és aggodalom nélkül közeledik a nyilvánossághoz, van benne valami naivitás, ami rokonszenvesen hat.
Csak a szorgalmas üzletembert akarja munkái elhelyezésekor, értékesítésekor játszani s örvend, ha a szakma valamely járatos emberével szemben megállja a helyét. Zolában selfmademan a művész is, az ember is. Tanítója, pártolója, támasza sohase volt... 1868. április 17. Egy, ezen a napon kelt levél, melyet barátjához és földijéhez, Marius Rouxhoz intéz, jelzi beérkezését.
Ez a levél már nem hosszadalmas, nem áradozó, takarékos, dologra néző embernek a közlései, aki erős iramú üzletének él. Van valami póz ebben a sietségben. Zola tudatja barátjával, hogy elvállalta egy lapnál a művészeti kritikai rovatát s hogy a "Thérese Raquin" levonatán dolgozik. Íme, a küzdelem befejeződött, Zola győztesnek érzi magát.
Húsz éves korától kezdve minden borzalmával és aljasságával úgy vette az életet, ahogy van. Mint becsületes író, ki a természettudományok fellendülésének korában él s Taine hatása alatt nevelkedett, igyekezett leírni az életet minden szépítgetés nélkül. De úgy, ahogy ez az élet jelentkezett előtte, úgy elfogadta és szerette. Az életnek ez az igenlése gyakran forró szavakkal tör ki leveleiből.
Ezeket a szavakat voltaképpen már ismertük a "Pascal orvosból". Pascal orvos mondja a tanítványának és szerelmesének: "Ismerd meg és szeresd az életet. Az élet örök, kiapadhatatlan az ő eredete és növekedése. Igen, én hiszek az élet végső diadalában." Ez a lelkes hit szól felénk a levelekből is, melyek Zola hatalmas alakját végleg elszakították szemünkben a pesszimizmustól.
Földi Mihály |