|
Fridrik Imre: Sötétben
A kis leány párnája alá rejti a cifra borítékú könyvet, elfujja a gyertyát, s mélyen belebúvik a meleg takaró alá. Behunyja szemét és ábrándozik. Homályos, sötét alakok kergetőznek képzeletében. Ismeretlen egyének adnak egymásnak találkozót, s karöltve lejtenek tova. Mesebeli lények bontakoznak ki a szürkeségből s vesznek el rövid idő múlva a semmiségbe. Nemsokára új jelenések tünnek fel ebben a titokzatos világban. Elől csupasz arcú, fiatal gyerekek, zseniálisra fésült fürtökkel. Félénken néz reá, a hogy a szerelmes diák-úrfi tekint szerelmes diák-kisasszonyra. Ő lányias kacérsággal fogadja tekintetét, s mindketten elpirulnak. Aztán elcsörtet a snajdig katonatiszt. Bajsza épp oly gondosan kipödörve, mint a mily fényesre csiszolt a kardja, s a minő ragyogók rézgombjai.
Arcára írva micsoda pompás baba ez a kis leány. S a kis leánynak nagyon hízeleg ez a kitüntető figyelem, s azt hiszi, hogy végtelenül tudná szeretni ezt az embert, ha a sors véletlenül közelebb hozná őket egymáshoz. Majd egy komoly arc válik ki a sötétből. De a mint reá néz, eltünnek a komoly redők, s a szerelem melege sugárzik képéről. Édes, bódító szavakat sug fülébe, a hangja a szívhez szól. Keze az ő kis kezébe téved, s ő nem igyekszik szabadulni. S ekkor erős küzdelem keletkezik a három között. A gyermekarcú kis fiút, homlokára hajló fürtjeivel, csakhamar kiszorítják az erősek, hogy azután vadabbul keljenek birokra ők ketten. Hosszú, kimerítő küzdelem. Nem látni, csak érezni viaskodásuk hevét, s mint akarják megölni egymás szívét, hogy sajátjukat is odadobhassák a behunyt szemekkel ábrándozó szép leánynak. S egyszerre egészen egymásba olvad a két alak, s ő csak azt érzi,hogy valami láthatatlan lény forró, tüzes csókokkal borítja el lángoló arcát, mind jobban és jobban szorítja magához. Ismeretlen kéjes érzés járja át szűzi testét, s lassanként elnyomja az álom.
|