Lengyel Menyhért - Ki látta őt?

Fehér halotti maszk fekszik az asztalomon, melynek hűen vissza kellene adni a költő vonásait - hiszen az anyag szorosan rátapadt a kihűlt arcra, s felvette minden vonalát -, arcának kétoldalt kiálló csontjait, nemes orrát és sajátságos, erős, gúnyos ajkait, a mély vonásokkal a szájszéleken, melyek hallgatásukban is annyit fejeztek ki - s ez a maszk mégsem az ő arca.

Alig lehet ráismerni benne. Igaz, csodálatos dióbarna nagy szemei nem égnek nyugtalanul - nem világítják meg az élet fáklyatüzével és belső szenvedélyek tűzvészfényével barna arcát -, de ha az élő Adyt nem adja a képmás, az alvó, szendergő, a halott Adyt kellene adnia... De ez sem ő. Eltűnt, elrejtőzött a viasz lágy érintése alól, átváltozott hirtelen, mint némely legfinomabb anyag, melyre elég, ha rálehelnek, hogy formát és színt változtasson.

A halál fehér keblére menekülve is elrejtette tündöklő arcát, mint, ahogy beszédekkel, grimaszokkal, gőzökkel és fátyolokkal rejtegette azt életében is, holott legbensőbb vágya, amiről sírva énekelt az volt, hogy szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák.

Izgalmas és rejtélyes, tragikus és megdöbbentő szinte, hogy az igazi Ady hogy bujdosott a szemek és felismerések elől. Való lényének azt kell elfogadnunk, ami verseiben kifejezésre jutott, hiszen soha őszintébben lélek nem mutatta meg magát, s nem volt még emberi hangszer, mely nemcsak szavakkal, hanem csupán zenével kifejezhető zengésekkel annyit tudott volna közölni magáról, mint ő. Mégis, mikor egy ilyen vers artézi forrás felszökött belőle, s a teremtő lélek tüzét és ragyogását kápráztatta fel, amit gyorsan közeledtünk a csodához, a forráshoz, az bezárult, mint a mesében, s nem árulta el többé mélységének titkait. Nem tudta elárulni.

Őszinte vallomást kell tennem, mert biztosan bennem van a hiba, hogy gyakran voltam Adyval, különösen megjelenése első éveiben, éjszakákat töltöttem vele egykor igaz, a szerény csodálattól hallgatagon, de nagyon figyelve, és később is sokszor láttam, s beszéltem vele, de emberi lényének titkára nem tudtam rájönni. Eleinte azt hittem, csak én vagy így vele, mert zárkózottságommal nem tudtam közel férni hozzá, de később, bensőbb barátaitól ugyanezt a megfigyelést hallottam. Sőt, minél közelebb ment valaki hozzá, úgy látszik, annál inkább védekezett ellene.

Míg a felületes ismerősök hallatlan finomságról, kedvességről és udvariasságról, egy nyugati ember legjobb modoráról tanúskodnak, a barátokkal félreértések és konfliktusok támadnak, gúny és szarkazmus szikrázik, nagy megbéküléssel és jóvátételekkel persze, de mindig állandóan és gyanakvással védekezve ama mély és őszinte érzés ellen, mellyel barát és barátnak megmutatja magát, feltárja igazi sebeit (s ez más, mint a képzelt sebek, s panaszkodások) gyermekesen ellágyulva, s kiadva magát teljesen, titkos gondolataival, lényét gyökerében feltárva a másik, megértő lélek előtt...

Kevés jel van arra, hogy ezt Ady megtette volna. Voltak furcsa emberkollekció gyűlt egyidőben köréje, viharvert, sajátságos egzisztenciák, zátonyra futott hajók az éjszakában, voltak alázatos kis barátok, akik az apostol köré gyűltek, hogy mellette lehessenek és szolgálhassanak neki, s voltak őszinte csodálói, akik első lépésénél felismerve benne a zsenit, az azt megillető hódolattal közeledtek feléje, de ő, ez hangzott ki verseiből, vallomásaiból, mást akart, mindent; azt akarta, hogy szeressék és azt akarta, hogy ő is odaadni tudja magát, hogy ne csak a zsenijét ismerjék fel, a szívét is lássák meg, s kitörni nem tudó érzéseit olyan melegséggel viszonozzák, amilyen talán nem is található fel többé a kihűlt világban. S ezt nem tudta elérni, s ezért szenvedett a legjobban.

Megint oda kell visszamennem, lehet, hogy nem ő benne, hanem a többiekben volt a hiba. Megrendítően panaszkodik erről a "ki látott engem?" című versében. "Istenülő vágyaimba ki látott" - Óh vak szívű, hideg szemű barátok!"

De valóban vak szívűek és hideg szeműek voltak ezek a barátok? Szétnézek most soraikban és azt látom, hogy a legjobb mai magyar férfiak tartottak vele barátságot - és pedig azok leginkább, akik kicsit kívül állnak az irodalmi kávéházi életen, melyet megmérgezett a "zsidó áfium" (ez az ő szava), s mely az egymással való vetélkedésben, s áskálódásban, viccben és nihilizmusban valóban vak szívűvé és hideg szeművé kell hogy elváltozzon.

De az ő jó emberei, akik gyöngéd szívvel, férfias és erős érzéssel, emberi szolidaritással, s a zsenit megillető tisztelettel, nemes szerénységgel állottak mellette - csak szólnia kellett volna, jelt adnia, s a legbensőbb, leghűbb barátság sugaraiban fürödhetett volna. Miért nem tette? Miért nem volt erre képes?

Talán - s ez jellemezni fogja egész életét és egész költészetét - azért nem, mert ő volt az abszolút vágy, a legnagyobb életvágy megtestesítője, a végtelen lélek e földön, aki érezte, hogy a legtüzesebb szerelem, a leghűbb barátság, a tökéletesség, az emberek boldogsága és boldogítása úgysem található fel e félig kész világban, s ha a legtöbbet nem bírta kapni, amire büszke jogot tartott, a kevésbé jó nem kellett neki, inkább elzárta magát előle, hogy annál bensőségesebben és mélyebben sírhasson az életfa alatt, melynek gyümölcsét nem adatott neki megízlelni.

Az abszolút költő: az abszolút vágy, melynek nem lehet beteljesülése, s költészetének hatása azért olyan elementáris, mert a mindnyájunkban rejtőzve égő rokonvágyacskákat élesztgeti lángra, mely azonban csak bennünket melegít - hozzá, lényéhez fel nem ér, kielégítetlenül emésztődik fel tehát nagy belső tüze. Ez volt Ady.

Majd össze fogják szedni életének adatait, szavait és levelezését, mely - félek - szintén nem sokat fog elárulni belőle, mert levelében épp úgy bujdosott, mint szavaiban, s bár nagyon sok levelet írt, azt vélem inkább csak ügyekről és esetekről nyilatkozott, hangulatokról legfeljebb s állapotokról, nem gondolom azonban, hogy ezek majd közelebb hoznak bennünket az Ady-rejtély megfejtéséhez. Életének egy-két asszonya előtt nyílt meg csak talán e rendkívüli élet egész mélységében, s ha valami igazit akarunk róla tudni, ne férfiaktól, barátoktól, hanem nőktől kérdezzünk.

Itt lehettek órák, ellágyulások, igazi sírások - verseihez hasonlók! -, élete egének kéksége itt elővillanhatott a zseni állandó borulata alól - a hű és okos szemek, melyekbe szerelemmel nézett, láthatták és felfoghatták, mi volt benne, s talán számot is adhatnak róla! Milyen kétségbeesett férfibánattal kereste itt is a szerelem teljességét ("A lelkeddel szeretnék hálni"), minden titok megfejtését, mely átnyúlik az életen, s zörgő halotti csontok kísérteties éjszakai összetalálkozásában keresi azt, amit a hiányos élet megadni nem tudott: a Barátságot és a Szerelmet, ahogy rendkívüli fantáziájában és vágyaiban élt.

Igazi író számára kevés feladat annyira komplikált és nehéz, mint egy jó Ady életrajz. Életének külső körvonalaiból, a verseiből, s a környezetből, melyben élt, még inkább: Magyarország mai és múlt évszázadbeli életéből sok becses vonást lehet összegyűjteni, melyekből úgy - ahogy rekonstruálni lehet majd ezt a tüneményt - de nehéz lesz megörökíteni az ezerarcú lelket, mely bujdosott s felbukkant megint, mint a fény és árny játéka a természetben...