Erkel Sándor halálára

A magyar zeneművészetet nagy veszteség érte. Erkel Sándor, a magyar kir. Opera főzeneigazgatója e hó 15-én hoszszas betegeskedés után elhúnyt Békés-Csabán, hol a nyarat töltötte.

A kitűnő művész annak a jeles zenész-családnak volt a tagja, melynek hírnevét atyja, Erkel Ferencz, a magyar zene halhatatlan művelője s a magyar opera megteremtője alapította meg. Erkel Sándor, a nagy mesternek negyedik fia, Budapesten, 1846. január 2-án született.

Atyja eleintén nem vett észre benne olyan zenei tehetséget, mint Elek, Gyula és László fiaiban; ezért inkább valami tudományos pályára szánta. Sándor azonban mégis elkezdett zongorázni tanúlni s nagy hivatottságának csakhamar olyan jeleit adta, hogy atyját is meglepte, ki aztán teljes gondot fordított kiképeztetésére. Első mestere, Mosonyi Mihály, igen megkedvelte; nem győzte dicsérni nagy képességeit s gyors fölfogását.

Mikor atyjának "Bánk bán" czímű operája szinre került s ebben Erkel Ferencz alkalmazni kivánta a czimbalmot: Sándor rövid idő alatt czimbalmozni is annyira megtanúlt, hogy ő lehetett e hangszer első bemutatója a zenekarban. De nem elégedett meg azzal, hogy csupán zenejátszó művész legyen; a zene elméletével is alaposan és behatóan foglalkozott. 1874-ben a Nemzeti Szinháznál kartanító lett.

Midőn pedig atyja az orsz. zeneakadémiához lépett át, Sándor első karnagygyá, 1876-ban pedig operai igazgatóvá is kineveztetett. E kettős állásában ment át az új Operaházba, hol azonban 1888-ban az igazgatói állásról lemondott s azontúl csak mint első karnagy érvényesítette nagy zenei készűltségét.

S hogy a karnagyi széken mily páratlanúl jeles volt, azt semmi sem bizonyíthatja jobban, mint Richternek az a nyilatkozata, mely szerint: "arról lehet vitatkozni, hogy kik a nagy karmesterek: de bizonyos, hogy Erkel Sándor a legnagyobb." E tekintetben maga Liszt is megbámúlta, mikor "

"-át Erkel Sándor egy hallásra úgy eltanúlta, hogy annak egész nagy részeit könyv nélkül eljátszotta zongorán.

Hírneve a külföldet is bejárta, s egy ízben a berlini udvari szinházak intendánsa 18,000 márka évi fizetés fölajánlásával szerződtetni is akarta. De Erkel Sándor nem fogadta el a fényes ajánlatot. Magyar művész akart lenni mind halálig.

Szerény, egyszerű, utóbbi időben zárkózott természetű volt. E zárkózottságát nagyon előmozdította gyakori betegeskedése. 1898-ban egy este a "Hugenották" előadása alatt karmesteri székén szélütés érte.

E bajból némileg kilábolt ugyan, de teljes egészségét többé nem nyerte vissza. E miatt csak ritkán vette kezébe a karnagyi botot. Tavaly, mikor állapota aggasztóvá lett, az Operaház főzeneigazgatója czímmel visszavonúlt. Halálát a szélütés megismétlődése okozta.

A szomorú hírre Széll Kálmán miniszterelnök azonnal intézkedett, hogy a nagy művész az operaház halottjának tekintessék s hosszú sikeres munkásságának és dicsőségének színteréről, az operaházból kisértessék ki örök nyugvó helyére.

Csabán e hó 15-ikén szentelték be a halottat, s érczkoporsóba helyezve Budapestre szállították. Október 16-án érkezett ide a halott, s éjjel vitték az operaszinház előcsarnokában emelt ravatalra.

A koszorúkkal elhalmozott gyászhelyzet e hó 17-ikén egész délelőtt látogatta a közönség. A temetés délután történt meg. Ezernyi tömeg gyűlt össze az operaszinház előtt, az előcsarnokban pedig a fővárosi művészvilág előkelőségei. Az énekkarban az opera művészei is közreműködtek, s gyönyörűn énekelték Erkel Frencznek "A halál éjszakája" gyászdalát.