„Oroszország a mi saját félelmeinknek a kivetítése. Oroszország valójában bennünk van.”
Elnézem ezt az idézetet, akár igaz is lehet. Egy probléma mindenesetre van vele, hogy ez nem egy igazi idézet, miután éppen most jutott az eszembe. Ennek a beismerésnek a fényében halványul talán ez a szép tömör kijelentés, de azért valami valóságtartalma mintha mégiscsak lenne neki…
Hiszen valljuk be, régóta félünk az oroszoktól. Túl hatalmas ez az ország, nagyon közel is van, és sokáig meghatározó volt a magyarországi politikai lehetőségeket illetően. 1848, 1956 – két évszám, a magyar szabadság, a hősiesség jelképei, mindkét esemény az orosz beavatkozás miatt (is) fordult tragédiába. Alávetettségünk a második világháborút követően, amikor vigyázó szemünket bizony Moszkvára voltunk kénytelenek vetni. Szóval ennek az ellenérzésnek vannak konkrét okai, az nem vitás.
Mélyebben pedig talán a Kelettől való félelem lehet emögött.
Persze „Mindennek van keleti fele, még Amerikának is. Ott van például New York.” Sajnos ez a kijelentés is csak úgy idézet, ahogy az előző, de nagyon frappáns, és mély értelemmel bír. Azt értem ez alatt, hogy nekem legalábbis tetszik.
Számunkra Oroszország testesíti meg a legsúlyosabban azt a Keletet, ami a céljaink, elképzeléseink, eszményeink teljes tagadása: a barbárságot, a nyers erőszakot, az elnyomatást, zsarnokságot. A racionális, ismerős, civilizált, élénk és kreatív Nyugattal szemben a babonás, rejtélyes, homályos és kiismerhetetlen, lusta és korrupt Keletet, amely a folytonos veszélyt jelenti számunkra. Ellenérzéseinket csak fokozza, hogy időnként saját magunkban is felfedezzük mindeme keleti tulajdonságokat.
„Már a spájzban vannak az oroszok.” Ez végre egy igazi, klasszikus idézet. Legfeljebb azzal egészíteném ki, hogy „már régóta a spájzban vannak az oroszok”, és hogy „még sokáig a spájzban lesznek az oroszok”, itt voltak és lesznek velünk, egy épületben, és nem tudjuk kikerülgetni egymást. Meg kell, hogy ismerkedjünk velük.
