Ne hagyjuk veszni a vidéket.
Mindenki ösmeri. Egy plakát. Vörös alapon fehér konturok. A mi édes hazánk geografiai körvonalait ábrázolják. De nem tömören, egységesen, egészében. Hanem amint részekre szétesik, ahogyan mostanában szétmarcangolják a kegyetlen demarkációs vonalak. A rajz alatt három rövid szó: Nem! Nem! Soha!
Magyar ember érzelmeit még talán sohasem rögzítette meg illusztráció olyan hatásosan, mint mostanában ez a kiáltó, rikító plakát és rajta az a három elkeseredett szó, amely minden magyar szíve mélyén szunnyadoz. S amikor eltűnődtem e néma érzésemet kifejező képlet előtt, önkéntelenül reá gondoltam a mi vidéki sportunkra.
Mily gyönyörű és hatalmas szónoki ihlettel mutatott rá HOCK JÁNOS a Nemzeti Tanács elnöke az ő lemondó beszédében arra, hogy ezt az országot és magyar nemzetet nem lehet fejszével szétdarabolni! Ezt így gondoljuk mi is! De sajnos, - csak gondoljuk! Gondoljuk, anélkül, hogy csak a legjelentékenyebb támpontunk is lenne arra, - vajon mit hoz a jövő!
Vajon a mi ádázan gyűlölködő ellenségeink nem rendezték-e el már ugy az ő szövetséges diplomáciai intrikáikat, hogy még a békekonferencia döntése előtt az ezer év óta egységes Magyarország területének kiuzsorázóivá válhatnak?
Ebben a tekintetben még kormányunk vezérei is tájékozatlanok. Az ország egész közvéleménye a sötétben tapogatózik és senki fia sem tudja, hogy magyar létére, holnap reggel nem ébred e fel mint cseh, román, szerb vagy jugoszláv állampolgár?
Ebben a szorongatott helyzetben és ezzel az aggodalmas érzéssel minden igaz sportembernek gondolnia kell ami alig felcseperedett gügyögő gyermekünkre – a vidéki sportra.
Tehetetlenségünket nem szabad fájdalmunkban fojtani. Afeletti bánatunkban, hogy nap-nap után levágnak egy-egy ujjat a kezünkről és sorban elveszítjük legszebb, leghatalmasabb vidéki sportfellegvárainkat, nem lehet és nem szabad csupán keseregni, hanem tenni is kell valamit, ami a szerte hulló színmagyar társadalom összekovácsolására és ezért a magyar sporttestületek közötti egyetértés fokozására is alkalmas.
Vagy hitető-e, hogy ha Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Nagyváradot, Temesvárt, Aradot, Szabadkát, Pécset, Pozsonyt, Kassát, Eperjest (Hej! Rákóczy, Bercsényi, Bezerédi...) Ungvárt és mindmegannyi gyöngyét a magyar sportéletnek, területileg elveszítenők is, ha mostanában megszálló csapatok jogtalan erőszakoskodása lehetetlenné teszi is benső és sűrű érintkezésünket, - hihető-e hogy sportéletünk e becézett gyermekeit, azt a nagy sporttársadalmat, amellyel karöltve hazánknak az egész világ előtt becsülést és diadalt szereztünk, azokat a kiváló hazafiakat, kulturánk bajnokait, évtizedes küzdelem testvérekként összeforrasztott: - hihető-e, hogy ezeket mi elveszítsük?
Nem! Nem! Soha! A ránk nézve oly végzetes, világrengető események megtépázhatják ugyan a mi tervszerűen és nehéz munkával font hálózatunknak szálait és ideig óráig elszakíthatnak egymástól a kérlelhetetlen sors végzetszerű viszonyai. De az érzelmi kapcsolatot, az erkölcsit, az egymásra utaltság hatalmas ösztönét, a mi pusztíthatatlan együvé tartozásunkat, acél kemény egyetértésünket nem bolygathatja meg semmiféle hamis térbeli elkülönítése. A sportban és ebben: magyarok maradunk és testvérek! Akik ha elszakadunk is egymástól, keresve-keressük az alkalmakat, hogy ismét egymásra találjunk!
A vidéki sportkörökre és minden egyes vidéki sportemberre hatalmas munka vár, amely a magyar faj fenntartásának, a magyar társadalom összeforrasztásának feladatában csucsosodik ki. Ehhez a küzdelmes munkához nekünk, az anyaország sportembereinek feltétlenül segédkezet kell nyujtanunk. Gyosran, céltudatos terveket kell életbe hívnunk, hogy a vidéki sportegyesületeket minden erőnkkel magukhoz fűzzük és ne szolgáltassuk, ki őket idegen befolyások prédájává.
A centralizáció híveit bizonyára elnémítják a térbeli elkülönítés következményei. A decentralizáció előharcosai pedig, akik közé magamat is számítom, lábhoz tett fegyverrel kell, hogy álljanak ama okok előtt, amelyeket a megszállott területeken működő vidéki egyesületekkel való érintkezés nehézségei okoznak. Egy csapással kell tehát ketté vágni a háborus politikai helyzet teremtette kuszált bogot.
A most kerületi tagoltságban működő vidéki egyleteket nyomban külön sport-szövetségekbe kell tömöríteni. Legyen sportegyletek északi-, déli-, keleti-, nyugati erdélyi-, bánáti-, szepesi stb., stb., szövetsége. Minden körletben lesz egy-egy alkalmas egyesület, amelyet a teljes önrendelkezési jog alapján, meg lehet bízni a szervezéssel. Lehetne talán még a munkás-sportegyesületekből külön szövetségeket létesíteni; persze csak ott, ahol megfelelő számu és minőségű sportegyesületek közreműködnének.
Feltétlenül szükségesnek tartom az összes sportágakban a városközi sportvetélkedések szervezését még pedig az 1919. évi tavaszi szezonban. Persze a tervem szerint szervezett alszövetségek egymás közt is vetélkedhetnének; de a fő cél mégis az volna, hogy itt Budapesten szerepeljenek, a saját hazájukban, a testvéreik körében!
Erre a szervezési célja az országos testnevelési alap nyomban bocsásson rendelkezésre egyes szövetségeknek vagy 250.000 koronát. Mert a színmagyar társadalom szervezésének összeforrasztásának és egy egészséges magyar propaganda széleskörű terjeszkedésének érdekében semmi sem fontosabb, mint a sport és a testedzés szolgálatában álló kulturegyletek és tagjaik tömörítése, az anyaországhoz vonzása és ama tiszta, erkölcsös igyekezet, hogy testvéreinket, vidéki sporttársainkat, akik között a nemzetiségi gondolat sohasem volt otthonos nem hagyjuk el!
Nem! Nem! Soha!.......
Malecki Román
