Első tekintetre két dolog tünik szembe ezen a képen; az egyik az, hogy gibbon-majom fölegyenesedve jár, mint az ember, a másik pedig az, hogy hosszu karjai vannak, amelyek kiterjesztve kétszer akkora távolságot öltenek át, mint amekkora az állat magassága. A majom ugyani átlag egy méter magas, kiterjesztett karjainak hosszusága pedig két méter.
A gibbon-majom hazája Ázsia; ők az óvilág bőgő-majmai és a maláji hegyi lakók ébresztői. Rikoltozásuk állítólag egy angol mértföldre is elhallatszik és örvendezésükben éppen ugy hangot adnak, mint haragjukban. A sajátságos pedig az, hogy a gibbonnak ez a rikoltozása dallamos, legjobban megközelíti az emberi hangot, - sőt éneknek is mondható, mert rendesen az "e" alaphanggal kezdődik és végigfutva a kromatikus hanglétrán, egy teljes oktávval emelkedik.
Brehm, a híres természetbuvár, azt írja róla, hogy: az emberét kivéve, soha semmiféle emlős állatnak a hangját se találta oly kellemesnek és dallamosnak.. "Kezdetben csodálkoztam, - írja – később el voltam ragadtatva ezektől a mell mélyéből teljes erővel előtörő és éppen nem kellemetlen hangoktól"....
További kutatások kiderítették, hogy a gibbon gégefejének a szerkezete – mely a hanglétra eléneklését lehetővé tesz – nagyon hasonlít az emberéhez és a gibbon hangjának a szinezete, árnyalata is ezért áll oly közel az emberi hanghoz. De nem ez az "éneklés" az egyetlen vonás, mely közel hozza a gibbont az emberhez, - hanem az, hogy a gibbon az egyetlen majom, amely fölegyenesedve jár a földön, mint az ember. Mert az orángutáng és afrikai rokonai – a csimpánz és a gorilla – négykézláb szaladnak a földön, a hangjuk pedig iskolázatlan ordítás: ezek tehát legfölebb csak oldalági, távoleső rokonai lehetnek az embereknek, de nem fejlődtek vele azonosan, illetőleg lemaradtak a fejlődés, a faji kiválogatódás országutján, mely az állatvilág koronája felé vezet.
A gibbon-majom ellenben, - noha roppant hosszu karjai erősen elválasztják az embertől, - sok szempontból oly közel esik az emberhez, hogy a közvetlen, leszármazási rokonság szinte alig vitatható kettőjük között. Selenka bebizonyította, hogy a fiatal gibbonnak az anyatestben levő embriójánál a négy végtag körülbelül egyenlő hosszu még ma is, akárcsak az embernél, - ami körülbelül annak a jele, hogy a karok mai hosszusága s későbbi gibbonoknak utólag szerzett tulajdonsága, amit a fákon éléssel kapcsolatos kapaszkodás szükségessége fejlesztett ki egészen a szélsőség határáig.
Ezekből a föltevésekből kiindulva egyes tudósok azt következtették a fejlődéstörvény alapján, hogy a gibbon-majom egyik oldalhajtása volt annak az ősalaknak, amelyiknek másik, fölfelétörő oldalhajtása az ember lett volna. Vagyis, más szóval: kellett lennie egy olyan ősi, félmajom-félemberalaknak, amelynek elkorcsosult, visszafejlődött leszármazója a mai gibbon-majom, tovább fejlődő, tökéletesedett leszármazója pedig az ősember volt. Sokáig vitatkoztak ezen az elméleten a tudósok, míg végre a XIX. század utolsó felében Dubois Eugen, fiatal hollandus orvos, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy megtalálta a keresett középalakot a gibbon és az ember közt, - és elnevezte ezt az átmeneti alakot "majomember"-nek.
Jáva szigetén találta meg a fiatal tudós az állítólagos majomember néhány csontját, melyekből hosszas tanulmányozás és gondos mérlegelés után sikerült visszaállítania az ember közvetlen ősének az alakját. Eszerint a majomember egy harmaddal magasabb volt, mint a mai gibbon – tehát akkora, mint a középtermetű ember – és teljesen fölegyenesedve járt. Koponyájának ürtartalma 900-950 köbcentiméter volt (a gorillánál 600 a maximum), talán kisebb, mint az emberé (átlag 1410 köbcentiméter), és pedig majdnem annyival kisebb, mint amennyivel a gorilláé is kisebb a majomemberénél.
Dobuis gondolatmenete az volt, hogy mikor az ősgibbon igazi emberré fejlődött a majomemberen keresztül, nem valamennyi ős-gibbon tökéletesedett a legfelső fokig, hanem egy részük megmaradt az eredeti majomfokon (ezeknek ivadékai a mai gibbonok), egy másik részük megállt a majomember fejlődési fokán (ez a csoport kihalt), míg harmadik részük tovább fejlődött az ősember szinvonaláig és ezektől származik a mai ember.
Ennek az elméletnek feles számmal vannak védelmezői, de tagadói is, - és nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik részen az igazság, mivel többször tizezer esztendővel ezelőtt kellett megtörténnie ennek az álfejlődésnek, ha ugyan megtörtént, amiről pedig se írott feljegyzések, se más bizonyítékok nem maradtak ránk, kivéve azt a négy darab csontot, melyet Dubois talált Jáva szigetén.
