A merengő Laura - Vörösmarty felesége

Vörörsmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Csajághy Laurával megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és zárkózottá tette.Tudta tapasztalásból, hova viszi az embert az ábránd, a szenvedély, ha első csírájában el nem folytja. Kedvezőtlen anyagi körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is.

Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív föl-földobogott a boldogság néhány napjáért, mielőtt az élet elhanyatlanék. A szerelemből és a családéletből mintegy kitagadva, a barátságnak és a hazának áldozta kedélye minden kincsét, de ez a hű ragaszkodás, melylyel néhány kitűnő férfiú csüngött rajta, a dicsőség, mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát.

Vörösmarty utolsó szerelme épen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az első, de épen oly igaz és megható. Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére, Bajzáné látogatására jött Pestre Komárom megyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával s nála kosztozott. Úgy szólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok.

Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. Amint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt.

Gyorsan viszszavonult, szobájába sietett s fekete attiláját vette föl. A leány megzavarodott, restelte, szégyelte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból anynyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebéd alatt elfogúlt volt s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már az első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedélylyé vált. Laurának érdekes arcza volt, szép szeme, holló fekete haja, könynyed, karcsú termete.

Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes finomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely épen oly távol volt a kaczérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja. Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét.

Vörösmarty maga is bár akaratlan, megerősítette tévedését. Nem mint udvarló közeledett hozzá, hanem, mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szíve jó indulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban. Vörösmarty érezte ezt, viszszadöbbent, de 1841-ben történetesen megnyílt Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik.

Szegény leánynak oly különösnek tetszett Vörösmartyt látni lábainál, kit költői dicsőségében oly magasan képzelt maga fölött. A tisztelet erős alapja a szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá s legkevésbé egy oly fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és regényes vágyakat táplál.

Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény közt szemlélt s a "Merengőhöz" czímű híres költeményét írta hozzá, mi épen úgy fölleplezi mély kedélyét, mit világot vet az egész viszonyra.

Vörösmarty mintegy kiemelve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik.Viszonyuk egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén Vörösmarty szelleme uralmát. Vörösmarty nyilatkozott, Laura menyasszonya lőn.

A költő nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának: a Merengőhöz czímű még ki nem adott és senkinek nem mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843-ik márcziusában Csepen Komárom megyében meglátogatta. A kézirat most is megvan, a papír elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a fölindulás, melyet felköltött folyvást élt a menyasszony, az özvegy szívében.

"Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?" mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variánsok kedvéért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatványnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több - egy sír választotta el, s leányai kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjukra.

A menyegző 1843 május 9-én ment véghez Pesten.