Tolsztoj naplója.

Külföldi szemle

Tolsztoj naplója

Tolsztoj naplóit kiadta a pétervári akadémia. Nagy gonddal, szorgalommal és hozzáértéssel készült ez a gyűjtemény, összehasonlították és hűen pótolták a cári Oroszország kiadásait, melyeken erősen meglátszott a cenzúra korbácsának nyoma. Négy kötetet tesz ki a gyűjtemény s a német lapok, melyek egy-egy részét már közlik, hírül adják, hogy Georg Müller teljes egészében németre fordítatja. Kétszeres érdeklődés fogadja ezt a várva várt kiadást.

Vágyunk Tolsztojhoz, egyre erősebb és őszintébb a vágy, fenn maradt életemlékei köré telepedni, erejüknél melegedni: az embernek minden veleszületett, úgynevezett természetes jogát nála hangosabban és szenvedélyesebben alig követelte valaki.

(Más kérdés aztán, hogy a felszabadult és újjászületendő ember maga mit óhajt és mit kell kezdenie a jogaival.) De nagy az érdeklődés tisztán Tolsztoj személye miatt is. Tolsztoj élete két, sok tekintetben egymással szembenálló, sőt ellenmondó fejezetből áll: a művészi alkotó és a próféta korából.

Hogy az emberiség legnagyobb művészei közé tartozik, ezt kezdettől fogva mindenki elismert, - még honfitársai is, még Mereskovszkij is. Tolsztojban, a prófétában azonban sokan kételkedtek, - nemcsak az erkölcsi iratok művészi becsében (amit sokan, talán nem egészen jogtalanul, teljesen el is vitatnak), hanem Tolsztoj erkölcsi erejének hevében, elvei tisztaságában, őszinteségében, minden következtetésének becsületes levonásában, még a gyónásai szeplőtelenségében is...

E sorok írója még nem tudott betekinteni az teljes gyűjteménybe s így még csak a lapok híradásait követi. E hírek mindenekelőtt kiemelik azt az edddig sem ismeretlen tényt, hogy már a tizennyolc esztendős Tolsztoj éppoly erős önkritikus, éppoly önkínzó gyónó, mint a bánatokban hánykódó és elhunyó öreg ember. Egy bizonyos: azok, akik azt mondták, hogy csak az aggastyán, akinek érzékei már eltompultak az úgynevezett élvezetek iránt, hirdeti lelki életünk reviziójának szükségét s az erkölcsi tisztaságot, - azok tévedtek.


Nem, már az ifjú Tolsztoj átszenvedi az önvád minden kínját, vizsgálja, szétforgácsolja, gyötri magát. Mikor szabályokat gondol ki az önmegtartóztatásra, az szerencsejáték és a társasélet formaságai ellen, már sajátságosan szigorú, sőt merev metodikusnak bizonyul. Sokan arra gondoltak, hogy a katonás éjszakázások és szeretkezések csömöre okozza fölháborodását és kézteti gondolkodásra. Nem, nem egy farsangi prédikátorral állunk itt szemben, aki fáradtan, a hamvazó szerdák hangulatában beszél.

Az emberi természet magvát keresi, azt az okot, tulajdonságot, átkot, mely már ifjú korába bűnbe sodorta. ("Embert öltem a háborúban, párbajra szólítottam embereket, hogy megöljem őket, pénzt vesztettem kártyán s elherdáltam a munkások és parasztok megváltását, bűntettem embereket, bolond tréfákat űztem, igen, csaltam, hazugság, lopás, mindennemű kicsapongás, részegség, erőszakosság, gyilkosság...

Röviden, nincs bűn, melyet ne követtem volna el s mind e gyalázatosságokért még dícsértek, még a vizsonylagosan erkölcsös emberek közé soroztak és soroznak engem.") A játék szenvedélye, kéj és hiúság: az embernek ezek az alaphibái, általánosak, - de nem elégszik meg ezzel az megállapítással és beismeréssel.

Azért kutatja ki önmagában e hibákat, hogy legyőzze őket. A játékszenvedélyt hamar kiirtotta magából. Sokáig nem bírta a leghatalmasabb, legmélyebbre markoló hibával: a kéjvággyal, bár remélte, hogy munkával, az alkotás lázában föléje kerekedhetik. Az alkotás láza, az alkotás kéje...szokták mondani s ez a költői kép az igazság magvát rejti magában. Éreznie kellett, hogy a művészi alkotás az élet véres köldökzsinórjával kapcsolódik a kéjhez, megérezte, hogy a művész és a kéjvágyó benne: testvérek.

A kéj, akár kiélve, akár visszafojtva, ösztönzi az alkotásra, sarkallja emberi életek figyelésére, átélésére, emberek teremtésére, megírására, mondatok jóleső és hatásos kovácsolására, képek és jellemzések vértől, hústól, idegtől meleg csiszolására, művein megérzik a fogantatás öröme, minden művészi alkotásán ott szagolja a kéj sárga lehelletét.

A művészet haszontalanság! a művészet bűn! a színes tollat el kell törni! a regényt, a verset ki kell tépni az ember kezéből, ki kell égetni az ember lelkéből! Mit akarunk? Mit akarjunk? Így nem élhetünk tovább! Istenhez hasonlókká kell válnunk, - ha még úgy sír is itt belül valami, ha még úgy ágaskodik és tiltakozik is valami...


A művész eldobta a művészet és a kéj szivárványos tollát és kezébe vette az erkölcsösnek, jónak, követendőnek képzelt paraszt ekeszarvát. A moralista megkezdi a szenvedélyes igék hírdetését, a próféta súlyos ököllel csap le a kor életére. S a harmadik szenvedély? A legkeményebb gyökér? A hiúság? Nem maradt-e utolsó órájáig a zseniálisan túlzó hiúság rabja?! zseni, aki épp oly messze maradt Istentől, mint a muzsik, akit Isten mellé képzelt?

Itt most nincs hely, letárgyalni a huszadik századnak egyik legérdekesebb és legizgatóbb problémáját. Egy bizonyos: ez a nagy és nemes ember tirannusa akart lenni az őszinteségnek, hírdetője volt az ősevangéliumnak, fenyegető és elviselhetetlen teher az uralkodóknak, felkorbácsoló és tisztító lelkű zseni, egy igaz ember, akit, hiszen könnyen úgy is történhetik, néhány évtizedre még az ördögök közé sorolhatnak, ő még is egy jobb világ előkészítői és előörsei közé tartozik...Egyenlőre ennyi látszik a napló teljes gyűjteményéből.