(Mutatvány szerzőnek: "A magyar színészet története" c. pályadíjnyertes munkáiból.)
Ha azt a magyar embert keressük, aki itt nálunk legelőször akart élethivatás-szerűen foglalkozni a színjátszással, úgy az első megállapítható nyom Kolozsvárra vezet. Itt lakott az első úttörő: a kalandos életű Felvinczy György, író és fordító, aki 1696-ban az iránt folyamodott a királyhoz, hogy Kolozsvárt s a többi erdélyi városban magyar és latin nyelven színi-előadásokat rendezhessen.
A jó Felvinczy megkapván az engedélyt, a szájhagyomány szerint csakugyan el is játszott Kolozsvárt néhány darabot, - még pedig alacsony házának nyitott padlásán s a közönség az utcáról (vagy tán inkább az udvarról) nézte az előadást, - azonban a vállalat sehogysem bizonyult életrevalónak. Koraszülött, vézna gyerek volt az s a bölcső felett huhogó halálmadarat bizony nem tudta a jó Felvinczy elhessegetni...
És mégsem halt meg a gyenge teremtés, hanem csak elrejtőzött, hogy száz év múlva (1790-ben) új életre keljen. - Ámde még ekkor is idő előtt történt az ébredése. Az ő gyenge tüdejének még mindig nagyon éles volt a magyar levegő.
A művészetek a közgazdasági élet fejlettebb fokán kezdenek fellendülni. Kereskedelmi gócpontok, nagyobb városok falai között szükségszerűleg épülnek a Múzsák hajlékai; ámde a mi mezőgazdasági országunk akkori szittya-pusztáin, jobbágyfalvainkban és faluszerű városainkban legfeljebb csak ideig-óráig tűrt vándorkomédiások lehettek a múzsafiak.
Egy nagy ázsiai puszta volt ez az ország, ahol keleti kényelemmel űzték a gulya-ménes gazdálkodást. Központi jellegű fővárosunk nem volt, maga Pest-Buda is csak 47,290 lakost számlált ez időben. (1787-beli adat.) Ebből Budára és Ó-Budára 24,875; Pestre pedig 22,417 lakos esett. Ezek is javarészt németek, rácok voltak. Akkora sem volt hát az akkori Pest-Buda, mint a mai Kolozsvár.
Közgazdasági viszonyainknál nem voltak jobbak a politikai viszonyok sem. Évszázadok óta minden politikai tevékenységünk a Bécsből jövő sérelmek hangoztatásából s azok orvoslásának követeléséből állott. Ezekkel a sérelmekkel annyira lekötötte a mi politikusainkat a múlt s a mindenkori jelen, hogy már csak e miatt is képtelenek voltak a jövőt megalapozni. Az ősi alkotmány ódon bástyáin állva, állandóan Bécs felé fordították vigyázó szemüket. Csoda-e, ha ebben a feszült vigyázásban a maradiság szobraivá merevültek?
Ám akármilyen szomorúak voltak is a mi politikai viszonyaink, legtöbb kulturális alkotásunk mégis a politikai sérelmek ellenhatásaként jött létre. Mintha csak a Magyarok Istene őrködött volna felettünk, virág nőtt nem egyszer ott, ahova bécsi kezek méreg-magot hintettek.
Mikor Mária Terézia megalkotta a magyar nemesi testőrséget, agyának rejtett rugója a hagyományos osztrák beolvasztási politikát szolgálta; be nem vallott célzata ugyanis az volt ennek az intézménynek, hogy a bécsi udvar levegőjében majd magába szívja a magyar nemes ifjúság az osztrák miazmákat és észrevétlenül osztrákká vedlik.
De mélyen csalódott a szépséges asszony-király! Udvarának finom franciás szellője nagy magyar lángot élesztett a magyar testőr-ifjúság lelkében. Bessenyey és testőr-társai tüzes ébresztői lettek a magyar közszellemnek s a már-már csaknem eltespedt magyar irodalomnak.
Mária Terézia burkolt nemzetellenes uralma után II. József császár már nyíltan szembehelyezkedett a magyar alkotmánnyal. Meg sem koronáztatta magát. Holtáig "kalapos király" maradt. A sok sérelmet pedig azzal tetőzte be, hogy kiadta híres nyelv-rendeletét, melyben a német nyelvet tette meg hivatalos nyelvnek Magyarországon is.
E rendeletre felhördült az ország. A megyék egymásután emelték fel tiltakozó szavukat. A latinul szónokló vármegye egyszerre védelmére kelt az elárvult magyar nyelvnek, melyen eladdig csak a falusi kupaktanács tanácskodott...
Megmozdult a társadalom is: "nyelvmívelő társaság"-ok alakultak, sőt elhangzott itt-ott olyan vélemény is, hogy a nyelvmívelésnek leghathatósabb eszköze a színészet, tehát nemzeti érdekeink kívánják, hogy alapítsuk meg a magyar játékszínt. S ha ez a vélemény nem is talált általános visszhangra, mégis magában hordta a magyar színészet csíráját.
Majdnem azt kell mondanunk tehát, hogy a nemzet érdekében szinte szükséges volt a sok politikai sérelem, hiszen ezek a bántó bécsi kezek rázták fel a magyart törökös tunya álmából; végeredményében szinte üdvös volt az a sok bécsi bomba, mely ősi alkotmányunk falaira zúdult, mert a rombolások nyomán mindig fellobogott a hagyományos magyar szalma-láng!!... Ilyen szalmaláng világánál ébredt fel a magyar színészet is.
A jó Felvinczy György halott magzatját egyszerre meglátta most néhány mélyebbre látó magyar szem; nosza hamar élesztgetni kezdték, felöltöztették szépen a hazafiság köntösébe és így vezették a nyilvánosság elé.
1790-ben tehát a hazafiság lett építő pallérja a magyar színpadnak, míg Felvinczy György tisztán csak kenyérkeresetből akart színdarabokat előadni. (Kérése indokául legalább ezt hozza fel.)
Megindult a munka, egy-két erős magyar kéz munkája. Az idő eléggé kedvezett hozzá; a vihar elmúlt, szép verőfényes napok következtek. József császár utódja: II. Lipót, teljesen szakított elődei irányzatával, abbahagyta a régi beolvasztási osztrák-nótát és magyar húrokon kereste az összhangot Magyarországgal.
De alig jutott József halála után egy kevés lélegzethez a nemzet, Bécs felől ismét nehéz, fojtó szelek fújdogáltak. Alig hogy feltették a magyar szent koronát a szelíd II. Lipót fejére, már is letétette véle a halál. Az ő rövid uralma alatt (1790-1792) csak éppen hogy megkezdődhetett a kulturális és politikai magyar mozgalom. Azután jött Ferencz császár kora. Az pedig nagyon sötét kor volt, egy-egy merészebb kéz hasztalan próbált világot gyújtani benne.
Az a nagy tűz, mely ekkor lángba borította az egész Franciaországot, rémlátóvá tette Ferenc császárt s ha csak egy kis magyar parazsat látott, irgalmatlanul agyontaposta. Nehéz, nagy kéz nehezedett az országra, Ferencz császár abszolutisztikus keze. A budai "Vérmező" vértanúi elrettentő példa gyanánt lebegtek azok előtt, kik az új Magyarország kiépítéséről álmodoztak.
Ez a mindent vérbefojtó politika megállította a megindult magyar mozgalmat. Nagyon könnyű munka volt! Hiszen kevesen voltak a merész álmodozók. A nagy többség aludt mélységesen, vagy sírva-vigadozott - cigányzene mellett! A nemzet zöme, a középosztály, a magyar köznemesség, szerte-szét lakott a maga falusi birtokán s csak a vármegyeház zöld asztalánál gyűlt össze néha, vagy pedig a hetekig tartó lakodalmakon, névnapokon és egyéb családi összejöveteleken - a fehér asztalnál.
A zöld asztal meg a fehér asztal között oszlott meg a nemesi magyar élet. Ott szónokoltak, itt meg ettek-ittak. Egyébbel nem igen törődtek. De azért mégis fájt valami a Pató Páloknak, ha nem nagyon mutatták is. A hiányát érezték valaminek. Valami tompa fájdalom ülte meg a lelkeket!
Érezte ez a nagy patópál-nemzet, hogy fejlődésképessége és létérdeke ellen tör a bécsi politika, de tenni nem tudott ellene; ősi szokás szerint bús, magyar eszem-iszom kisülésekkel könnyített hát lelkének telített feszültségén! Akadt segítőtársa is: a cigány, aki mindig megérezte, hol van reá szükség és hívás nélkül is rázendített egy-egy bús nótára a nemesi kúria ámbitusán.
A szükséglet - a dolgoknak eme nagy élesztője - így fejlesztette ki ezt a magyar specialitást: a cigányzene kultuszát. De volt-e valami élesztője nálunk a drámairodalomnak, színészetnek? Közszükségletet szolgáltak-e? Kellettek-e valakinek? - Talán a Pató Páloknak, Parlagi Jancsiknak? Ezt a német mulatságot nem igen vette be az ő magyar természetük.
És valljuk meg őszintén, hogy nincs is ezen semmi megbotránkozni való; hosszú századokon át tartó kemény harcaink nem nevelhettek kultúrlényeket. Itt kemény katonákra volt szükség, nem pedig elfinomult kultúrlényekre. Nem is értünk volna rá lelki életünknek bástyákat emelni, hiszen fizikai életünk megvédésével voltunk elfoglalva mindég.
Színpadi csatákra meg éppen nem volt itt szükség, hiszen igazi véres csaták folytak ezen a nagy színpadon, melyhez a Kárpátok szolgáltatják a díszleteket. Magyarország századokon át egy nagy harctér volt, védője és hadi oskolája Nyugat-Európának. Szükségszerűleg a harci erények fejlődtek tehát a magyarban: egyoldalú, haragos-bús, sírva-vigadó, verekedő katona-nép lett, mely külső ellenség hiányában is talált elég beverni való fejet a csárdákban, tánchelyeken és kortestanyákon.
Mindezek bizonyságául felhozzam-e, hogy nyelvünkben a verekedés fogalmának mindenféle árnyalatára van szavunk bőségesen? Felhozzam-e, hogy Jókai Mór 120 ilyen szinonim kifejezést szedett össze a magyar nyelv szókincséből? - Százhúsz szó, egész kis szótár egyetlen fogalomra! Ennek ellenében - fájdalom - sok fogalomra alig volt szavunk.
Vagy ha valaha volt is, elkallódott. Nem csoda; hiszen az idegen papság kedviért már az Árpádházi királyok idejében latin lett a törvényhozás nyelve s az is maradt majd egy évezreden keresztül. De latin volt az előkelőbb körök társalgási nyelve is. A magyar nyelvet jóformán csak a pásztoremberek, halászok, szántó-vető jobbágyok és a falusi kurtanemesek beszélték.
Ezekből most már önként következik, hogy nyelvünk hiányos, pallérozatlan volt és irodalmunk szegény. Ki is törődött volna az irodalommal? Talán egy-két merész álmodozó sejtette csupán, hogy micsoda varázsos ereje lehet a betűnek! Ferencz császár elnyomó politikája számolt ezzel a varázserővel is: az előzetes cenzúrát rászabadította a tengődő magyar irodalomra s így már csírájában elfojtotta az új eszmékre való vonatkozásokat.
Szegény, békóba vert, kipányvázott magyar irodalom!
Egyik legjellemzőbb kultúrtünete ennek a szomorú kornak, hogy míg Csokonai majdnem éhen halt, Bihari János, híres cigányprímás, aranyban, bankóban ezreket muzsikált össze! Mélyen bevilágít a kor lelkébe ez a jelenség! A megkötözött költészet nem tehette kezét a nemzet üterére, a muzsikaszó azonban könnyűszerrel megtalálta a szívekhez vezető utat.
Hiszen a muzsika nem volt békóba verve. A cigány vonójáról egészen megfeledkezett a zord Ferencz császár. Nem is gondolta, hogy micsoda varázsos erő lehet abban. És egymás után születtek a Bihari kesergői, hallgató magyarjai, palotásai, toborzói és ott sírt, ott vibrált bennük mind az a sok visszafojtott keserűség, harag, fájdalom, mely a magyar lelkek fenekén húzódott meg addig zordonan!
A Bihari muzsikája hangot adott ezeknek a fojtott érzéseknek. Ezt a zenét mindenki érezte s értette szöveg nélkül is. A Bihari hegedűjében benne volt az egész nemzet fájdalma, keserűsége. Ez a sötétszemű vad genie bele tudott látni millió meg millió magyar szívbe és igazán az egész országnak muzsikált.
A Ferencz császár korabeli haragos-bús, sírva vigadó magyarnak nemzeti érzelmeit táplálta tehát a muzsika. Különben is ez felelt meg legjobban temperamentumának, törökös keletiségének, úri mivoltának. Másféle művészeti csemegét nem is igen vett magához. A cigány volt neki művésze, igrice, vályogvetője és figurás udvari bolondja egy személyben.
Ebben a korban és ilyen viszonyok között verődött össze Pest-Budán az első magyar színtársulat. Csoda-e, hogy rövid idő múlva sok küzdés és keserves nélkülözés után szétoszlott?! Hiába akart játszani: nem volt mit és nem volt kinek!
Pataki József
