Komjáthy Aladár - «... Futásomat elvégeztem...» - Évszakok

Pál II. lev. Timoth, 4, 7.

(Apám emlékének.  1919 dec. 13.)

Apám nem élvezett öreg kort
börtönbe került bűntelen
egy céda, sárbafúlt telen.
Hó nem hullott, a víz törött folt
az utca téres nyilatán
s börtönbe került jó apám.

Egy komor ház fogadta némán
vasrácsos ablakok hada.
Tar ágak közt a szél dala
bukdosott s a kerti vén fán
hegedült titkos szenvedéllyel
s apámra ráhullott az éjjel.

O! szörnyű éj! Nehéz a kárpit
mit lelkekre sző nehéz keze,
embernek hozzá nincs szere
bogozni rojtját. Elsző bárkit
s az ég irgalma védje azt
kit néma sátrában maraszt.

Mert kínját oldó nincsen zárja
a bölcsnek s messze elmereng
az orvos, ha feléje leng
tekintetednek néma vádja.
A lélek napja éjbe forgott
s a fény elhagyta büszke tornyod.

S kéjteli rét nem hatja meg
s mindegy neki ha nap ha éj
parancsnoka a zord szeszély.
Ki lelkének bús rabja lett
nem menti meg sem föld sem ég
míg szól majd a Halál: elég.

*

Már tavasz dalolt a völgyi rónán
s megindultak vizek, szelek,
langy tűz harapta a telet
s kimondhatatlan fényes trónján
a nap rohant az égen át
s bókolt a földön minden ág.

Mert megremeg ekkor a láztól
az erdő alvó szelleme,
mint győztes óriás verte le
a fény az árnyat. Néma vágytól
dobog a kis virág szíve
kit megnevelt az ég vize.

A szürkeségbe színek szállnak
s felgyúl a messzi horizont
mit egykor Isten keze vont
a távol égre láthatárnak:
duzzadva vár a barna rög
s a szarka pajkos dalt csörög.

Zöld tengerek vidám dajkája
mezőébresztő szép tavasz
csak téged vár a vén paraszt
a kis falun s ha földjét vájja
a régi Isten vagy te néki
tán kedvesebb mint amaz égi.

*

A komor ház komor lakója
hallgatva nézett szerteszét
az új tavasznak friss neszét
nem hallotta s a szálló gólya
nem érdekelte fenn az égen
már elfeledte réges-régen.

Két kék szemének tükrös árnya
lappangva bujt a sárga arcon
elhunyt a fény a hosszu harcon
amíg a sorsnak verte szárnya
elfojt a szent olaj a mécsből
s csak halvány láng intett az éjből.

Mint néma váz jött, béna árnyék
manószerű kis tört alak
dühödten ingtak a falak
felém és mintha rémet látnék
csak néztem őt, az én apámat
s a kín rángatta néma számat.

Ó! tavaszi nap, derüs virágok
jó illatok tanyája kert
az év forgása friss lepelt
szőtt szép ajándékul reátok:
őt föld felé alázta görbén
csontjait malmában összetörvén.

Öcsémmel gyakran eltünődtünk
egy fényképén keresve ott
a mosti szánalmas romot
amint zavartalan állt előttünk
és reszketett a kéz s a szó
(ó! váltsd meg őt Mindenható!)

*

Szomorú, kinek ősz fejére
őrültség fon bús koszorút
s legyőzhetetlen zord borút
borít a végzet életére:
s bomlottan dől a sirba le
mit megnyit majd a sors keze.

Isten veled szegény apám
néma rom, szomoru árnyék:
engem a gyűlölt élet vár még
ki elejtett téged vad csatán:
az ártatlanból rózsa lesz majd
s szelid, fehér virágokat hajt.


Évszakok
I. Nyár


Mámorba hullva hallgat most a domb
a síkon sűrű alvadt tűzfolyam
reszket. Már a zenit felé rohan
izzadt utján a lángoló korong.

Csüggedve bókol terhes búzaszál
borzongva érzi: már betölt az élet.
Sok súlyos nedvtől duzzad. Sárga fények
koszorúkat fonnak rá. Zúg a nyár.

Száraz, szagos fű illatoz a réten
az erdő tikkadt csendben szendereg:
madár repül a halvány nyári égen.

A Természet torpad mint vert gyerek
és roppant duzzadt emlőit kitárva
parázna, terhes testét úgy kinálja.

Évszakok
II. Ősz


Rakott gyümölcsösök s téres mezők
nyájas felhők az aranysárga égen
s mint régentájt, homéri kék vidéken
visszhangos szöllődombon fürtszedők.

Nagy ódon illat. Színes lomb az erdőn
és zsong a lég ezüstös hárfahangtól
egy titkos istenkéz merengve lantol
a nyár bucsúja hangzik még kesergőn.

A forrás mellett nympha ül. Kibontva
az enyhe szélben szálldos szép haja
s az édes kéz, mely színes körbe fonta

a virágot, most ölébe ejtve nyugszik.
Tág, kék szemén a fény mint csillag úszik
s a nádasból felhangzik Pán szava.

Évszakok
III. Tél


Kopasz fák borzongnak a téli szélben
s hangos, színes, fényes a délután
halvány nap száll a tárult tiszta égen
s tavaszt igér a morcos tél után.

De roppant tűzszemét még zárva tartja
s alig ragyog pilláin át a láng
virágtalan áll Ókeános marta
partok során a szendergő világ.

Egy barna domb lejtőjén meglapulva
mogorván nézi Pán a téli tájat
nymphákról álmodik a dombra hullva.

Halkan és vágyakozva fúvolázgat
fürtös nyarak felé zsibong a vére
és nem gondol már fagyra, hóra, télre.

Évszakok
IV. Tavasz


Jeges ruháját már az Év levetve
megtört szemével félve széttekint
uj, bájos ég mosolygó kékje hint
halvány derűt dombokra és terekre.

És zeng az olvadás hangos zenéje
a téli víz csacsogva szerteszéled,
folyók dagadnak, ifjú, szárnyas élet
fejét emelve vár szerelmi kéjre.

A roppant óramű kimért szabállyal
forogni kezd. Suhogva jár a szellő
a rét felett; mikor lebegve feljő

a nedves hold ezüstös fénytalárral:
és igy száll nappal, este, éjszaka
míg eljön újra majd a tél szaka.