Az újabb magyar művészet a Szépművészeti Múzeumban

Miután több éven át zárva voltak, végre újra megnyíltak most a Szépművészeti Múzeum modern képtárának és benne a magyar festőművészet termeinek ajtai. Petrovics Elek megvalósította ezzel a tettével tartalmas programjának egyik legfontosabb ígéretét. Nem csak újra rendezte a régi anyagot, de előbb össze is gyűjtötte azokat a műveket, amelyek a régi anyag hiányait pótolják.

Históriai összefüggése szerint sikerült ily módon bemutatnia száz esztendő magyar művészetét, még pedig e művészetnek java példáin. Egyik fő érdeme az új rendezésnek, hogy a históriai összefüggés teljességének nem áldozza föl a kvalitást, s inkább elhanyagol népszerű nevű festőket is, semhogy gyönge, vagy művészetüket nem eléggé jellemző munkáikkal képviseltesse őket. Ennek a gondos válogatásnak, továbbá a rendezés tervszerűségének köszönhetjük, hogy száz év magyar művészetét először tekinthetjük át fejlődésének összefüggése szerint.

Nehéz lehetett a rendezés feladata az első két teremben. Azokban függnek a mai magyar művészet őseinek alkotásai. De milyen ősöké? Olyanoké, kiknek előtte nem volt Magyarországon művészet, se hagyomány, amelyben nevelkedhettek és amelyen által egy fokkal előbbre juthattak volna tudásban. Nincsenek azokban a termekben olyan művészek, akik önmagukért érdekelhetnének bennünket, azért amit ecsetjüknek egy-egy önfeledt húzása elárul lényükből.

Művészeink elei jobbára nem is magyarok voltak, hanem közénk telepedett külföldiek. Általuk függ össze tizenkilencedik század eleji művészetünk a kor vezető festői irányával, a francia David klasszicizáló festésével. Donát János képviseli gyűjteményünkben ezt a korszakot empire-os női arcképével és Kazinczy arcképével. Füger útján származtak át Ausztriába David tanításai és Ausztria, ott is Bécs volt a mi első művészeinknek hazája.

Vagy ötven évig Bécsen át igazodtak művészeink az európai művészet váltakozó irányaihoz. Az egész félszázadév a készülődés ideje volt. Félig dilletáns festők, másod- és harmadrendű tehetségek járták az országot és festegettek elvétve oltárképet, de leggyakrabban arcképet. Tanítványaik tanítványai közül váltak ki azután igazi művészeink. 1843-ban nyílt meg a fővárosban az első képkiállítás. (Az 1839-ben alakult Pesti Műegylet rendezte.) 1845-ben kezdte meg működését a Bécsen át hozzánk vetődött olasz Marastoni Jakab festőiskolája.

Ez a velencei olasz, ki művésznek éppen olyan másodrendű volt, mint magyar kortársai, az első igazi művésznevelőnk. Az ő iskolájában tanult meg járni többek között Lotz Károly is. A művészek élete azonban itthon még igen sokáig nagyon nehéz. Ez az oka annak, hogy legtehetségesebbeik kifelé igyekeznek és ha csak valamennyire boldogulni tudnak ott, idegenben eresztenek gyökeret. Így vetődött el külföldre és veszett el számunkra Markó Károly és Brocky Károly, így lett bécsivé Führich tanítványa, a nazarénus Melegh Gábor, és telepedett meg Rómában másik nazarénus festőnk, Szoldatics Ferenc.

Még ha a kronológián túltéve magunkat, a különböző nemzedékeket összekeverjük is, igazi mesterre, arra, amit más szóval egyéniségen értünk, elvétve sem akadunk közöttük. Hiába nézegetjük a kegyelet szeretetével és históriai érzékünk adta érdeklődéssel simára kiegyengetett, sűrű lakkréteggel fénylő keményre fagyasztott felületű képeiket. Alig van azokon élet, a biedermeier-érzés langyos, egyhangú, édeskés unalma szunyókál rajtuk, s mégis belőlük, talán általuk is lett az, amit modern magyar művészetnek nevezünk.

Hogy művészetünknek mekkora termőerejű humuszrétege állott össze annyi névtelen vagy elfeledett nevű festőnk erőfeszítéséből, a legközelebbi művésznemzedékek mutatták meg. Sűrű egymásutánban, de legtöbbször egyidőben nőttek ki az eltemetett öregek poraiból az üdébbnél üdébb, az eredetibbnél eredetibb és egyénibb tehetségek. Egyazon lustrumnak (1830-35) szülöttei Madarász Viktor, Székely Bertalan, Lotz Károly.


Madarász az első, ki közülük szárnyra kap. Az 1861-i párizsi Salonban három nagy vásznával is szerepel: a Hunyadi Lászlóval, a Zrínyi Ilonával és a Zách Feliciánnal. "Madarászban egyéniség van - írja róla Théophile Gautier (Abécédaire du Salon de 1861. Paris, 1861.) - és első tekintetre magára tudta irányítani a szemeket, nehéz dolog ez akkora tömegnyi jellem nélkül való vászon között, ami a Salont elborítja." Harmincegy éves múlt akkor a művész, de művészi pályája körülbelül már be is fejeződött akkorra.

Petrovics érdeme, hogy megismerhettük ragyogó fiatalságának talán legmegragadóbb alkotását: azt a hatalmas férfifejet, amelyet egy soha meg nem festett Zrínyi képéhez készített tanulmányul. Székely Bertalan tehetségének méreteiről is most kapunk először igazán fogalmat. Külön terem jutott neki, ki egymaga egy egész múzeumot meg tudna tölteni tehetségének kincseivel. Milyen csodálatosan értett mindenhez, amit kora, de azon túl való korok is mint művészeti problémákat kerülgettek. Ifjúkori arcképei foltszerű előadásukkal az impresszionista ideálhoz járnak közel.

Tájat is úgy festett, ha kiült a természetbe, hogy a formákkal egyszerre a színeket és a színekkel egyszerre a tájék levegőjét is megérzékítette, s ugyanakkor mindjárt képhatásúvá is szerkesztette a természet-kivágmányt. Élete feladatának azonban nem a természet meglesését tekintette. A maga elképzeléseit - egy dacba zárkózott, lelkesedésben táguló lélek heroikus álmait - vágyott falakon, mennyezeteken megörökíteni.

Ennek a vágyának kielégítését megtagadta tőle a sors. Falat egész hosszú életében igazában csak egyszer kapott: a pécsi székesegyház két kis kápolnájában. Tömérdek egyéb mondanivalója, példátlan gazdagságú képzeletének száz meg száz terve futó följegyzések, zseniális vázlatok tömegében maradt reánk.

Művészetünk következő festőnemzedéke talán még előzőjénél is tehetségesebb volt. Munkácsy, Paál László, Szinyei-Merse Pál a ragyogó nevei. Külön-külön teremben foglalta össze hármuk művészetét Petrovics.

S abban az elrendezés dolgában is tökéletes három teremben érzi meg először az ember, hogy a művészek, kiknek lelkenyílásába belelát, nem csak a kicsiny Magyarország, de a nagy Európa művészei voltak, a maguk kora legnagyobbjai közül valók, kik a művészet kultúráját előbbre vitték. A magyar művészet az ő működésükkel jelenik meg először mint zárt és önálló etnikum Európa művészetében.

Az 1873-i bécsi világkiállítás volt rajtuk keresztül az autochton magyar művészet első bemutatója, s a külföldi kortársak írott följegyzéseiben érdekesen fejeződik ki a hatás, melyet ez az újszerű művészet reájuk tett. Van, aki még kereken tagadja, hogy a magyar fajtának "nemzeti formanyelvet sikerült volna kialakítania." (Anton Springer: Die bildenden Künste der Gegenwart. Braunschweig, 1874.), s tagadását éppen Munkácsy képeire alapítja, de kevésbé elfogult szemek egészen másképp látnak. Ernst Lehmann a művészeti kiállításhoz írt magyarázó katalógusának (Bildende Künste in der Gegenwart.

Gedenkbuch an die Kunsthalle der Wiener Weltausstellung. 2. Auflage. Wien, 1873.) már az előszavában megállapítja a magyar osztály "sajátos, határozottan kialakított nemzeti jellemét". Madarász, Székely Bertalan, Wágner Sándor, Thán Mór, Deák-Ébner Lajos, Munkácsy, azután néhány kevésbé jelentős festőnk képviselte ezen a kiállításon a magyar művészetet. Szinyei-Merse "Majális"-a is a magyar osztályon függött, de könyvünk írója észre se vette.

Tudjuk, hogy mások is alig. A művek, melyekből a magyar osztály képe kialakult, most nagyobbrészt a Szépművészeti Múzeumban függnek. Mulatságos lenne az egykorú magasztalók és ócsárlók érveit és kifogásait hozzájuk mérni. De igazságtalanság is. Az 1873-i bécsi kiállításon érte művészetünket mégis az első nemzetközi megbecsülés.

Az európai művészethez most már szorosan felzárkóztak festőink. Münchenből, majd Párizsban minden irányváltozását, sőt minden divathullámzását megérzik és magukévá teszik. Hollósy Simon nemzedéke érlelődik Münchenben. Nála korábban kezdte a festést Deák-Ébner Lajos, de vele egykorú társai Gyárfás Jenő és Karlovszky Bertalan. Hollósyt, a festőt, eddig csak legendás híréből ismertük.


Petrovics szerezte meg a múzeumnak egész sorozatnyi képét, benne két főművét, a Tengerihántást és a nagy női arcképet. Az előbbi történeti tekintetben is eseménye művészetünknek: rajta jelentkezik Bastien-Lepageon át a francia naturalista festés hatása. A sötét színek, melyeket a külföldi bírálók általában, s még a jóindulatú Lehmann is annyira szemére vetnek művészeinknek, egyszerre megvilágosodnak.


Ha megszűrve, ha fátyolosan és fehéresen is, megkezdődik festésünkben a fénynek szerepe. A rajz is pontosan követni igyekezik az életet, még pedig erdőn-mezőn a hétköznapok életét. Nem konstruál, mint még két nemzedékkel előbb is, hanem készen veszi az életből a mozdulatot és meghatározóját: a vonalat. A festői naturalizmusnak szűzies korszaka ez művészetünk történetében. És megint Petrovics érdeme, hogy ezt a fontos korszakot históriai összefüggése szerint jelenítette meg számunkra.

Ott függnek egymás szomszédságában Hollósynak és tanítványainak, s a kor velük lélekben rokon festőinek képei. Deák-Ébner az ős közöttük. Hazatérő aratóinak megfestéséhez a sugallatot, az irányítást és a példát egyenesen Párizsból hozta. S mellette és körötte a nagybányaiak ifjúkori munkái: a rajzban, színben szűzies, félénk, érzelmeiben feloldódó Thorma János, Réti István, Csók.

Megható ez a terem mindenkire, aki kortársa volt a bennük függő képeknek, aki akkor látta őket először, mikor a tömeg még értetlenül meresztette rájuk szemét, s a bennük rejlő új művészet hangjaira a kritika gúnyosan elhúzta száját. Prae-nagybányainak nevezte el ezt a művészetet Réti István, s a név hihetőleg rajta is marad, mert jól megkülönbözteti ennek a korszaknak mély és őszinte, de még ki nem tisztult érzésből támadt művészetét a következő korszakétól, mely amahhoz képest a tudatos alkotás cinquecentója lett.

Nagybánya neve adja meg ennek az újabb korszaknak színét és ízét is, noha sok olyan kiváló művészünk részes kialakulásában, kinek térben vajmi kevés volt a köze Nagybányához. A korszak képviselői közül Ferenczy Károly alakját rajzolta ki leggazdagabban és leghatározottabban az új rendezés.

Állami dépótokból, vidéki gyűjteményekből és magángyűjteményekből összehordott alkotásai előtt végigéljük a múltat, úgyszólva megszületni, azután hatalmas nekifeszüléssel érni, megérni és közben újra meg újra alakját változtatni látjuk ezt a rendkívüli erejű tehetséget. Mindenben jelentőset alkotott, amihez hozzányúlt. Embert jellemezni arcképen senki sem tudott nála nagyobb erővel. De az az elem, amelyben meg-megújhodott, a szín volt. Gyönyörködve állunk meg korai műve, a lovon vándorló "Három királyok" előtt.

A hajnalodás kék homályában mi mindent elrejtett művésze: az erdőt és titkokat susogó mélyét, a három álmodó lovagot, kiknek alakján a fákon, lombon átszűrődő sápadt fény a mese színeiben dereng föl. A sejtető művészetnek, annak amit hangulatfestésnek neveznek, remeke ez a kép. Soha többé hozzáfoghatót nem festett Ferenczy, soha többé annyira költő nem volt. Nem is törekedett arra, ellenkezőleg, kifelé igyekezett a félhomályból és a sejtetés bizonytalanságából. Kifelé a világosságra, a szemmel megtapintható jelenségek világába.

A fény és a fényességben csontig kitakaródzó színek festőjévé lett. Élete végső szakaszában azután félfordulattal elhajolt a természettől és szabadjára eresztette képszerkesztő képzeletét. Életének ebben a korszakában festette Vénuszainak sorozatát (múzeumunkban sajnos egy példányuk sincsen meg) és egyéb kompozíciós vásznait. Ezek a törekvései vitték volna művészetét föl a tetőpontra, de a halál másképp határozott. Azért mégis teljes élet és teljes művészi pálya volt az övé.

Nem úgy, mint sok nagy tehetségünké, kinek csonka élete és művészete előtt fájó szívvel állunk meg a múzeumban. Ott van mindjárt Madarász Viktor, akinek ifjúkorát se férfi-, sem öregkor nem követte. Fiatalon alkotta meg élete fő műveit, s folytatása az ifjúság ígéretes éveinek nem lett. Ott van Gyárfás Jenő, kinek férfiarcképe az egész korszaknak egyik legjellemzőbb alkotása. De folytatása nem következett.

És Paál László, kit a halál fiatalon lekaszált, és Szinyei Merse Pál, kinek művészetéből kimaradt a férfikor, vagyis az erő teljességének időszaka és Hollósy, kinek legjobb munkái is csak tökéletlenül érzékítik tehetségét. Érdemes volna ennek a fájdalmas jelenségnek okait megkeresni, hátha meg lehetne úgy menteni megismétlődésétől a jövőt!

Petrovics Elek munkájáról csak annyit, hogy elrendezése, hozzá számítva azt a nagy értékű új anyagot, amelyet ő tárt fel és szerzett meg a múzeumnak, lehetővé teszi végre a modern magyar művészet történetének megírását. Ez a nehéz feladat is ő reá vár, ki mindenkinél jobban ismeri az elmúlt száz esztendő művészeti anyagát és akivel a tárgy, és az ügy szeretetére, csöndes és szívós lelkesedésre és önfeláldozásra senki sem vetekedhetik.

Elek Artúr